Matsuo Kazuma

Név: Matsuo Kazuma
Nem: Férfi
Kor: 22
Foglalkozás: Ami épp van xD (Átlag ember)
Jellem: Végtelenül energikus és életvidám, mindenkivel kedves és segítő kész. Mindezek mellett valójában megfontol, óvatos és rettentő érzelmes is, bár mindig a kemény és belevaló felét mutatja. Rettentő őszinte ember sosem hazudott még udvarias, illemtudó, egyenes és nyílt. Túl sok önkritikája van, nagyon szerény viszont ha valami feldühíti nagy ritkán akkor teljesen elveszti önmagát és nem tud egyhamar megnyugodtni.
Kinézet: Magas és elég izmos alkatú. Arca jóképű, amin fekete, laza stílusú de valójában nagyon nehezen kezelhető fekete fürtök. Szeme mélykék, szereti a piercingjeit, szinte minden fél évben van egy új. A punkrock stílus hű követője ezt tükrözi öltözködése és egyéb cuccai is.

Előtörténet:

A gyermek:
Tokio-ban születtem, sokak furcsálják is, a gyermekkorom sok részletét. A leg "visszataszítóbb" az lehet, hogy a város legrosszabb szegény negyedében születtem, borzasztó körülmények között. Ezt akkor fel sem fogtam, sőt teljesen boldogan éltem, a szüleimnek köszönhetően. Engem és nálam egy évvel fiatalabb hugomat nevelték egyszerre, apám anyám, akik remek emberek voltak. Szegények és lerobbantak, de remek emberek. Anyám mindig mosolygós, szeretettel teli, bármikor baj történt azonnal a segítségemre sietett és megvigasztalt, bármennyire rossz volt épp neki, mindig a hugom és az én javamat nézte, kereste. Apám pedig, életem legkedvesebb szereplője. Ő gyakran megszólt ha butaságot csináltam, szemöldökét mindig ráncolta, de valahogy a beszédstílusa és a személyisége mindig vidám volt. Szörnyű helyzete ellenére is gyakran mosolygott és csakis jóra próbált oktatni minket. Sokat játszott velünk, illemre, a jó és rossz dolgok megkülömböztetésére nevelt, a kemény munkával megszerzett javak híve is volt. Életem első hét évében sok vidámság, játék és boldog család vett körül. Nem zavart, hogy szakadt ruhákban jártam, hogy nem ettünk minden nap és, hogy egy romházban éltünk, nem is ismertem mást, jól éreztem magam. Aztán hetedig születésnapomra kaptam egy ajándékot...

A diák:
A szüleim sokat dolgoztak, gyűjtögették a pénzt, hogy én legalább (és egy évvel később a hugom is) rendes átlag iskolába járhassunk. Igaz rengeteg rossz minőságű tanszerrel, valamint a legolcsóbb dolgkkal indultam neki, de lelkem tele volt izgalommal, hogy végre megismerhetem az iskolát. Az első évemben nem volt semmi gond. A normális anyagi körülmények között élő gyerekek folyton csúfoltak, gúnyoltak és kinevettek a szakadtságom miatt, de akkor nem értettem miért, nem érdekelt mit csinálnak, valamint apám arra tanított, hogy legyek én az okosabb és a kedvesség, mosoly erejével győzzem le a gonoszokat. Így is tettem, néha ugya megütöttek, ellöktek de fel sem vettem, csak vissza mosolyogtam rájuk és továbbmentem. De a második évben, amikor a hugom is megérkezett, akkor sajnos nem tudtam tovább folytatni. Azonnal rászáltak az ártatlan, védtelen hugomra ugyan úgy ahogy rám. Sajnos őt ez jobban megviselte. Ekkor volt először, hogy nem tudtam uralkodni magamon. Nyolc álltalánost jártam ki a hugommal együtt és ez idő alatt eléggé elvadultam. Rendszeresen verekedtem, terrorizáltam másokat, de mindig csak akkor, ha a hugom volt veszélyben. Az ő védelme táplálta az akaratomat. Sokszor elvertek, elláták a bajom és megaláztak. De én sokat gyakoroltam, hogy erős legyek, azért akit szeretek. Apám igaz elvetette az erőszakot és gyakran megrótt ha összeverve mentem haza, de mindig igazat adott nekem, hisz a gyengébbek védelme a rászorulók segítése nemes tett. De ne értsétek félre, becsülettel tanultam is sokat! Sosem ment könnyen, nincs valami jó agyam, de szorgalmam és kitartásom annál több! Minden információt magamba szívtam mint egy szivacs az álltalános éveim alatt.

A punk:
Az álltalános után elég idős lettem, hogy én is beálljak apám mellé a munkába. Apám akkor autószerelő volt épp, az ő nyomdokaiba léptem én is. Minél több szakmát kerestem és tanultam meg, a szereléstől, a főzésen át egészen az asztalosságig. Ahol épp munka volt, kisegítőt kerestek én mentem, tanultam és dolgoztam, hogy jobb helyzetet teremtsek a családomnak. Főleg a hugomra költöttem, hisz ő lányként egyre érzékenyebbé vált a szegénységre, így mind a hárman próbáltunk jobb elyzetet teremteni neki. Elég sokat izzadtam, dolgoztam, minden este holt fáradtan értem haza és dőltem be az ágyként szolgáló kibélelt kádamba és mozdulni sem tudtam. De boldog voltam, hisz keméynen dolgoztam és meg volt az eredménye. ezekben az időkben ismerkedtem meg egy új, de tetszetős dologgal, a zenével. Kicsit többet jártam a város belseje felé, ahol a gettóban többféle zene alapján csoportosultak a bandák. Voltak a mindig roszsarcű kötekedő rapp-erek, a hangos és felsőbbrendű techno-sok valamint a szabadságot hirdető elég kemény punk-ok (ők rendszeresen összebunyóztak a rapp-erekkel, de mindig ők nyertek). Egyik ilyen esetnél, amikor épp egy asztalosműhelyben dolgoztam és cigiszünetem volt, láttam, hogy négy rapp-er megtámadt egy punk-ot aki valamiért kivételesen egyedül volt. Nem hagyadtam annyiban, azonnal segítségére siedtem. Miután a rapp-erek mindkettőnket szétvertek és megunták, elmentek. Mi pedig egy kemény vállt-vállnak vetve harc után, még mindig ismeretlenül feküdtünk a sikátor kukájában és önkénytelenül is felnevettünk. A srácnak megtetszett a semélyiségem, bemutatkozott és szinte azonnal nagyon jó barátok lettünk. Kajou Taiki. Egy kökemény punk, a legjobb barátom lett. Onnnatól kezdve minden szabad időt együtt töltöttünk, jókat dumáltunk, bevezetett a zene és a punk világába, adott ruhákat, be style-olt és vitt magával bandázni. Anyámnak eleinte nem tetszett, de apám támogatott, azt mondta fontos, hogy tartozzak valahova, hogy érdekeljen valami is, hogy hobbim legyen. Lett is, a zene és azóta is az. Sok szakmám volt, szinte mindenhez értettem, de mégsem voltam teljes. De végre punként, magamra találtam.

A zenész:
A szüleim nagyon boldogak voltak, hisz az ő és az én kemény munkám árán, ha nekik nem is volt régen a gyermekeiknek boldog életet termetettek. A hugom nagyon okosnak bizonyult, rengeteg támogatást és ösztöndíjat is kapott, így elutazott egy másik városba ahol egy híres neves egyetemen tanulhatott, rendszeresen érkező leveleiben csodás lehetőségekről és szerencsés sorsról kaptunk hírt. Én pedig életre nevelődtem ezalatt Kajou-val, aki pedig furcsa mód sosem csinált semmi mást, csak "punk-kodott". Annyi idős volt mint én, sose dolgozott, de mindig volt pénze. Eleinte nem tűnt fel, de egy nap elém állt, hogy valami rossz híre van. Mint kiderült ő valójában egy gazdagabb ember fia akinek elég szigorú apja van. Az is alíg tűrte, hogy a fia "szakadt suhanc" de azt már nem hagyta, hogy elpazarolja az életét. Ezért mikor huszonegy évesek voltunk elküldte őt külföldre négy évre egy egyetemre. Nem akartam megvállni a barátomtól, szomorú voltam, de ő az utolsókig velem volt. Mikor elment adott egy ajándékot. Életem első gitárját, valamint egy két hónapos befizetést gitártanfolyamra.

A férfi:
Ismert jól, tudta, hogy mindig is szerettem volna gitározni. Két hónap alatt sikerült is megtanulnom akusztikus gitáron elég jól játszani, persze rengeteg álmatlan éjszaka gyakorlása árán. A következő egy évben szűntelenül gyakoroltam az új hobbimat. Huszonkét évesen aztán a szüleim is adtak egy ajándékot ismét születésnapomra. Egy nagy adag sporolt pénzt és az ajtót, hogy menjek fel a városba szerencsét próbálni. Bíztak abban, hogy majd megállom a helyemet, büszkék is voltak rám. Én vidáman markoltam fel a cuccaimat és mentem fel egy olcsó albérletbe a városba, hisz tudtam a szüleim is azt akarják, hogy jobban éljek mint ők, értékelem a sok áldozatot amit értem hoztak. Azóta alkalmi munkákból élek, a spórolt pénzemen tartom fenn a kis egyszobás házamat, vettem egy basszus kitárt és inkább azon játszok, egész profin megy. Nappal egy étteremben dolgozok szakács-pincérként, ami egyenlőre elég. Nagy álmom, hogy a zenémmel kereshessek pénzt, nagy zenész lenni, de egyenlőre csak, hogy találjak egy, vagy két lakótársat, hogy nagyobb albérletbe költözhessek!