Lizzie Everett

Lizzie Everett

Gondolkoztál már azon, hogy mi az életed? Véletlenek sora? Vagy van valahol valaki, aki elrendez mindent? Vagy valami, amit te irányítasz? Gondolkozz el… vajon tényleg jó lenne, ha te irányítanád? Össze tudnád hozni magadnak életed szerelmét, álmaid állását, az életet, melyet te kívánsz, ha tényleg mindent magad intézhetnél?
És mit tennél, ha semmiről sem dönthetsz? Idegesítene, hogy nem a saját életedet éled, hanem valaki másét? Valakiét, akit mások teremtettek helyetted?
Kérdések, kérdések, kérdések… és a válaszok ott bújnak meg az életedben… amelyet nem te élsz, hanem egy világsztár.

Unottan bámultam ki az ablakon. Mindig szerettem a tájat nézni, ám az most csupán elsuhanó folt volt az ablaküvegen.
- Lizzie, figyelsz te rám egyáltalán? – idegeskedett mellettem Ross.
Egy úton suhantunk, fárasztó repülőút után. Hosszú az út Los Angelesből Tokióig. Ross a kormánykereket fogta és az útra figyelt, közben engem okított, ám nem szenteltem kellő figyelmet neki, így most megint csattant a hangja, akár az ostor.
- Nem – vallottam be a nyilvánvalót.
Ross rám pillantott, majd nagy sóhajjal fékezett és leparkolt az út szélén. Tehette: körülöttünk egy teremtett lélek sem járt.
- Nézd, Lizzie… ezt már százszor megbeszéltük! Nem mindenki születik ilyen tehetséggel, amilyen neked megadatott. Ez a tehetségtelen celebektől megcsömörlött világ csak egy igazi sztárra vár! És az te vagy! Használd ki! Nem mindenkinek lehet ilyen szerencséje!
- Én inkább balszerencsének hívnám – morgott a lány.
- Ugyan már – intézett el Ross, majd az órájára nézett – hú, nagy szerencsénk van! Még így sem késünk! – Ismét beindította a motort. A Porsche felbőgött, majd ismét meglódult.
- Ami azt illeti… a rendező, akivel most találkozunk, nagyon nem szereti a flegmaságot. Jó lenne, ha visszafognád magad és figyelnél rá!
Forgattam a szemem.
Vajon mit szólna Ross, ha megmondanám, hogy engem ez az egész nem érdekel? Hogy az élet, amit élek, egy lányé, valakié, akit egyáltalán nem ismerek?
Mit tenne, ha megmondanám neki, hogy a saját életemet akarom élni, határok, elvárások, magazinok és újságírók nevetséges elvárásaitól mentesen?
- Megint kiszöktél – közölte velem. Ijedten néztem rá, kerekre tágult szemekkel.
- Jól hallottad – mondta nekem. Egy pillanatra rám nézett, de csak hogy lássam szemrehányó tekintetét. – Megmondtam, hogy nem szökhetsz ki? Mi lett volna, ha bárki meglát?
- Csak sétáltam egyet – jegyeztem meg.
- A testőreid nélkül! És nélkülem! Hogy képzeled? És ha valaki megtámad? Hányszor de hányszor figyelmeztettelek, hogy a közemberek veszélyesek! – folytatta volna, ám közbevágtam.
- Igen, tudom, százszor mondtad már! – hangom kissé idegesre sikeredett, Ross pedig sóhajtott, némileg nyugodtan. – Én csak… meg akartam tudni, hogy milyen a világ! A saját szememmel akartam látni, nem a szemüvegen keresztül, amit te kényszerítesz rám!
Ross összeszorította amúgy is pengevékony száját. Ebből tudhattam, hogy mostantól két napig morcos lesz. Aztán megint eljátssza a sértődött apát, aki csak jót akar, csak hogy újabb nekem nem tetsző szerepeket kényszeríthessen rám. Én pedig ismét túl gyenge leszek ahhoz, hogy elutasítsam, és azt csinálom a való életben, amit a színpadon. Játszanom, amit csak megkívánnak tőlem.
Gyűlöltem az álarcot, amit hordtam, gyűlöltem a munkámat, mert azzá lett az életem. Játszottam az életet, akár egy színdarabot, és csak kívülről szemlélhettem, hogy hogyan kell élni, azt is csak azért, hogy felhasználhassam a szerepemhez.
Kedvetlenül könyököltem az ablaknál, és hallgattam, ahogy Ross telebeszéli a fülemet. Mivel nem figyeltem rá, egyre idegesebb lett, végül már ordítozott velem. A jeges út rohant a kerekek alatt, majd arra lettünk figyelmesek, hogy a kocsi megcsúszott. Ross oldalra rántotta a kormányt, kétségbeesetten próbálta egyenesben tartani a kocsit, ám nem sikerült: az autó jobbra bicsaklott, majd balra, egyenesen a korlát felé tartott, melyet nem véletlenül építettek oda. Mögötte méretes szakadék tátongott, alant erdő terjedezett terebélyes fáival, méretes bokraival. A Porsche átszakította a korlátot, és ledübörgött a lejtőn. Két kereke eldurrant, bent zötykölődve is hallottam a robbanását. Fejem a tetőnek csapódott többször, majd az ajtónak passzírozódtam, véletlenül lenyomva az ajtógombot.
A kemény sziklán landoltam, és bevertem a fejem. Még éreztem, ahogy a vér végigcsordul az arcomon felsebzett halántékomból, az összefolyó világból csupán Ross hangja volt tiszta, ahogy kétségbeesetten utánam ordított. A szikla, a fák, a hideg tél, kavargó és rossz érzelmeim selymes, ölelő sötétségbe csúsztak lassan.
Hallottam a ropogást, majd a robbanást.
Elájultam.
Kék piros, kék piros, kék piros… éktelen szirénaszó szakította szét a meleg sötétséget… pedig olyan jó volt ott… nem akarok felkelni, nem akarok szembenézni azzal, ami a való világban vár rám…
- Kisasszony, válaszoljon… - kérte tőlem valaki fehér köpenyben, de nem volt hozzá erőm. Nem akartam, hogy legyen. Ismét hagytam, hogy a sötétség magához öleljen.

- Anyu, mondd csak, ki vagy te? - kérdeztem egyszer. Az ajtóban álltam és néztem, ahogy édesanyám festi az arcát egy lámpákkal körülvett tükörben.
- Micsoda buta kérdés – nevetett anyám, és abbahagyta egy kicsit, hogy hátrafordulhasson felém. – Természetesen az édesanyád vagyok!
- Tudom… de a színpadon mindig más vagy! Egyszer féltékeny feleség, máskor meg büszke grófnő… melyik az igazi éned? – kérdeztem.
Anyám kinyújtotta felém a kezét. Az ölébe kuporodtam, ő pedig átölelt.
- Jól figyelj, kicsikém! A színpad és az élet két külön világ, érted? A színpadon senki sem igazi! Ahogy én sem!
- De te igazi vagy…
- Igen, de az életben. Ott az igazi énemet mutatom. És annak az énemnek te vagy az egyetlen közönsége! – mosolygott. – Most pedig, tisztelt publikum – itt lerakott az öléből – a művésznőnek készülődnie kell!
Lecsüccsentem egy szék szélére és figyeltem, ahogy anyám elvarázsolja az arcát. Arcára hamvas pírt, ajkára vérvöröset, szemére ködöket varázsolt, majd paróka alá rejtette mézszínű haját. Felállt és felém fordult.
- Na, hogy tetszem?
Lelkesen megtapsoltam. Anyám mosolyogva hajlongott előttem, ahogy a színpadon szokta. Nemes gesztusokkal illegette magát, akár egy nemes hölgy, nekem pedig újabb kérdés jutott eszembe.
- Anyu, az élet is színház?
- Ezt meg honnan szedted?
- Hát… azért, mert én veled máshogyan viselkedem, és máshogyan viselkedek másokkal is. De a többi ember is ezt teszi.
- Kicsim… az élet nem színház, csak az emberek tekintik annak. Tudod… hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy valaki az igazi arcát mutassa az embereknek. De ilyen bátorság… sajnos nem sokakban van…
- Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő… ezt Shakespeare mondta, és igaza is volt, ezt jól jegyezd meg kölyök. - nyitott be egy férfi az ajtón minden kopogtatást mellőzve, majd anyámat meglátva, megnyugodva bólintott. Feje tetején tenyérnyi kopasz folt éktelenkedett, megmaradt haja szürkésedett, szeme kellemetlen és szúrós volt. Tudtam, hogy ezzel a tekintettel tartja kordában a színészek tenger szeszélyét.
- Emberek, öt perc múlva kezdünk – kiáltozott, majd kiment.
Anya nagyot sóhajtott, lámpalázasan. Már a szerepére koncentrált, igyekezett elrendezni vonásait.
- Anyu… benned van bátorság, hogy a valódi arcodat mutasd?
Pár percig csodálkozva nézett, szinte ijedten. Majd elmosolyodott, azzal a beletörődő mosollyal, amelytől mindig összeszorult a szívem.
- Csak a megfelelő közönség előtt…
Odakintről zene és taps szűrődött be – elkezdődött az előadás. Anyám kiszaladt, hiszen már az első jelenetben is szerepelt.
Egyedül maradtam a sok piperével, parókával, sminkkel, ruhával és egyéb kellékekkel. Megsimogattam némelyiket, egy kicsi tégelyben anyám parfümje illatozott. Beleszagoltam, ettől testközelben éreztem anyámat.
Letettem a csicsás kis fiolát, és turkálni kezdtem a ruhák között. Előkerestem anyám ócska pulóverét, amit otthon szokott viselni, magam köré csavartam és egy fotelba kucorodtam. Nem tudtam, mikor nyomott el az álom.
Arra keltem, hogy anyám simogatja a karomat. A smink nélkül egy pillanatra fel sem ismertem az arcát.
- Ideje hazamenni, kicsim! – suttogta.
Kótyagosan kimásztam a fotelból és lehámoztam magamról a piros pulóvert. Álmos sötétség terjengett az ablakon túl, csillagok leskelődtek ránk a vékony üvegen át. A hideget még a vékony kabáton keresztül is éreztem.
- Anyu… én is lehetek színésznő?
- Miért akarsz az lenni? – kérdezte szórakozottan.
- Mert… olyan szeretnék lenni, mint te!
Anyám kissé szomorkásan mosolygott.
- Kicsim… nekem mindegy, hogy mit teszel, vagy hogy mi lesz belőled, én mindig melletted állok. De… nem akarom, hogy olyan legyél, mint én. Azt szeretném, ha… bátor lennél, és önmagadat adnád mindig, bármerre mész, és nem engeded, hogy beskatulyázzanak, csak, mert másnak tűntél egy más helyzetben. Megígéred, hogy bátor leszel?
- Megígérem!
- Így görbülj meg? – mutatta nekem a kisujját.
- Így görbüljek meg – és a sajátomat az övébe fontam.
Anya vidáman nevetett.

Egyértelmű volt, hogy színiiskolába fogok járni. Képzett tanárok keze alatt tanultam ki a képmutatás fortélyait. Legnagyobb álmom volt, hogy anyámmal együtt szerepeljek a színpadon. Semmilyen szinten nem akartam egyedül hagyni. Az élete része akartam lenni a színpadon is.
Anyám élete azonban véget ért, mielőtt szerepelhettem volna vele, olyan hirtelen, ahogy a gyertyaláng lobban el. Mire észbe kaptam, a temetésén álltam talpig feketében, és vérző szívvel, száraz szemmel meredtem az ereszkedő koporsóra. Rajtam kívül csak egy valaki állt a koporsónál: egy fekete hajú, szemüveges férfi állt a sírnál. Egy darabig anyám koporsóját nézte, majd rám siklott a tekintete.
- Te vagy… Lizzie, igaz?
- Ki maga, az apám? – kérdeztem vissza kedvetlenül és gorombán.
- Nem… a nevem Ross Carter – átadta a névjegyét, amit azonnal összegyűrtem, és a zsebembe raktam – Menedzser vagyok. Az édesanyád kivételes tehetség volt. Nagy kár érte.
- Az – mondtam kelletlenül. Ő egy híres színésznőt gyászolt, én pedig az édesanyámat.
Hosszúra nyúlt csendben hallgattunk, majd megkérdeztem.
- Minek jött ide?
Megütközve nézett rám.
- Nos öhm… édesanyád hívott ide – felelte. – Igazából… azt szerette volna, ha megnézem az egyik előadásodat…
- Minek? – kérdeztem még mindig kedvetlenül.
- Menedzser vagyok – mosolygott sejtelmesen - A tehetséges emberek felkutatása a dolgom!
Így történt, hogy Ross Carter lett a menedzserem. Hogy mi köze volt édesanyámhoz azon kívül, hogy menedzser volt, vagy volt – e bármi köze egyáltalán, azt sohasem tudtam meg. Ross mindig kerülte ezt a témát.
És mindig úgy viselkedett, mint egy gyógypedes édesapa.
Legszívesebben pórázt vagy láncot rakott volna a nyakamba, amelynek a végét ő szorongatja. Sosem engedett el otthonról, egyedül végképp nem. Édesanyám mellett megszokott szabadság után szinte beleszédültem ebbe a változásba. Rosszul lettem tőle.
Anya mellett mindig önmagamat adtam. Ő sosem szidott le érte, mindig csak nevetett és biztatott, legyek önmagam, az életben nem színész vagyok, hanem ember. Ross azonban megkövetelte, hogy egy rólam kialakított image – nek eleget tegyek. Attól, melyet ő előírt nekem, nem térhettem el hajszálnyit sem. Cserébe viszont híres lettem: azon kaptam magam, hogy az utcán emberek állítanak meg, hogy autogramot kérjenek, később pedig több moziplakáton is az én arcom mosolyog. Reklámokkal kezdtem, onnan csöppentem a filmek világába és sikeres lettem.
Ám bármennyire tehetséges voltam, Rosstól nem kaptam egyetlen biztató vagy gratuláló szót sem. Úgy kezelte, mintha mindez természetes lenne, mintha nekem kötelességem lenne játszani, ha már van hozzá tehetségem. És mint ilyen, játszanom kellett az életet is.
Nem élni.
Csupán eljátszani.

Az ablakpárkányon ültem egyik parázs veszekedésünk után, és néztem a hóesést. Nagy, fehér pelyhet táncoltak az ablakon túl, jéghideg volt az üveg is. Ross rám vágta az ajtót, miután kollektíven elküldtem a fenébe az új szereppel együtt. Semmi kedvem nem volt újabbhoz - pláne hogy Japánban lett volna -, éppen akkor hagytam abba egy forgatást. Pihenni szerettem volna, Ross azonban nem tágított. Minden érvet felsorakoztatott, én azonban hallani sem akartam róla.
Zúgó fejjel meredtem a hóesésre, majd az alant sétáló, nevetgélő emberekre. Barátok és szerelmesek sétálgattak a kint didergő hidegben.
Én is olyan akartam lenni, mint ők. Nem akartam egyedül lenni, barátokat akartam, vagy egy társat, akivel beszélgetni tudok. Hirtelen elhatározással kabátra és sapkára kaptam és kimentem.
Odakint nagyot szippantottam a hideg télből, majd sétára indultam. Kint a lakás előtt testőrök dideregtek egy autóban. Aszfaltra sütött tekintettel, gyorsított léptekkel haladtam el, mégis észrevettek. Kiszálltak a kocsiból és utánam szóltak. Szándékosan nem vettem tudomást róluk, úgy tettem, mintha nem hozzám szólnának. Villámgyorsan befordultam a sarkon és futásnak eredtem. A testőrök utánam loholtak, lépteik alatt döngött a beton.
Átrohantam a sikátoron és a zebrán is, holott éppen pirosra váltott a lámpa. Az autók rám dudáltak, az egyik sofőr kihajolt az ablakon.
- Meg akarsz dögleni, te idióta?
A forgalom meglódult, a testőrök a túloldalon ragadtak és nyugtalanul nézték, ahogy eltűnök a következő sarkon.
Vidáman battyogtam a járdán. Mellettem kirakatok kínálgatták magukat teljes karácsonyi díszben, a színes égők pirosan, kéken, sárgán fénylettek. Másutt feldíszített minikarácsonyfák álltak, takaros koszorúkon négy gyertya égett. Talpam alatt ropogott a friss hó. Vidám párok, nagyobb baráti körök mentek el mellettem nevetve, kezükben csicsás csomagot lóbáltak. A férfiak karjai között csomaghegyek tornyosultak terjedelmes rokonságuk részére. Egyikük sikeresen belém ütközött, mivel az ajándékhalmaz eltakarta a szemét. A kis dobozok szerteszét szóródtak a járdán.
- Elnézést kisasszony… - nyögte ültében zavartan, majd a legközelebbi csomagokért nyúlt.
Segítettem neki összeszedni, majd továbbálltam. Parkok és házak maradtak el mögöttem. Beültem egy presszóba egy forró csokira, majd hazafelé vettem az irányt. Tudtam, ha Ross előttem ér haza, megint hallgathatom éjfélig.
A kis lakásban magány fogadott. Némileg megnyugodva dobtam le magam a kanapéra és észre se vettem, hogy elalszom.
Arra keltem, hogy valaki végigsimít a karomon. Pont úgy, ahogy anya tette régen, mikor elaludtam az öltözőjében, rá várva. Kinyitottam a szemem, de a halvány fényben nem anyám mosolygott rám, hanem Ross méregetett nem éppen virágos jókedvvel.
- Holnapután indulunk – közölte velem ellentmondást nem tűrően.
- Nem akarok – bújtam a párnába.
- Lizzie, ne csináld ezt! – intett. – Jusson eszedbe, mit szólna édesanyád?
- Eszembe jut. Azért nem akarok menni – tovább is folytattam volna, de minek? Már számát se tudom, hányszor próbáltam meggyőzni a menedzseremet, hogy hadd legyek egy kicsit szabadabb, de folyton leordított.
Ross csak gondterhelten sóhajtott, lekapta a szemüvegét. Mindig ezt csinálta, ha időt akart nyerni érvek gyűjtéséhez. Végül feltette a szemüveget és készen is állt a harcra.
- Nézd, Lizzie, százszor eljátszottuk már ezt – kezdte. – Figyelj, te tehetséges vagy, akárcsak édesanyád. De ő kicsiben gondolkodott… sokkal jobb is lehetett volna…
- Meg tudom érteni, hogy miért döntött a színház mellett – mondtam.
Ross visszanyelte az indulatos választ és tovább folytatta.
- Mindegy… szóval, benned megvan a tehetség, hogy világsztár legyél! Miért ne használnád ki?
- Mert nincs életem…
- Dehogy nincs! Hisz mindenki ilyen életről álmodik!
- Akkor inkább őket karold fel és hagyj engem békén!
Persze tudtam, hogy nem teszi meg. Jó befektetés voltam neki. Ezért robogtunk egy senki háta mögötti jeges úton.

Kinyitottam a szemem. Hasogatott a fejem: mikor odanyúltam, vaskos kötést éreztem. A másik karomat mozdítani sem tudtam a hatalmas kötés miatt. Oldalra fordítottam a fejem: fehér ágyak, szekrények, itt – ott infúziós zacskó. Egy kórházban voltam, körülöttem fehér ruhás nővérek szorgoskodtak a betegek mellett. Egy orvos is volt a szobában: ő az egyik fiatal férfi ágyánál állt és a kórlapot nézegette. A mellette álló nővér felfigyelt rám, az orvos fülébe súgott valamit és felém mutatott. A férfi átadta neki a kórlapot és az én ágyamhoz jött.
- Jobban van?
- Igen – nyögtem ki nehezen. Gondolataim úgy lebegtek, akár a lusta hópelyhek az ablakon túl – Mi történt?
- Autóbaleset. Nagyon sajnálom, de a barátját nem tudtuk megmenteni… - mondta az orvos magától értetődően. A hangjában egy cseppnyi szánakozás sem volt. – Ön kiesett az autóból. Csupán a halántéka és a karja tört, semmi más – felírt valamit a kórlapomra, fel se nézve folytatta – Ha szüksége van valamire, a nővérek rendelkezésére állnak. Pihenjen! – utasított, majd továbbállt.
Két hétig tartottak benn a kórházban, azalatt volt időm kigondolni, hogy merre akarok menni. Tokióban vettem ki egy kis lakást, olyat, amilyenben hajdan anyámmal éltem. Elhatároztam: mostantól nem hagyom, hogy bárki a nyakamra telepedjen. A magam életét akarom élni. Ha már a sors így hozta, soha többet nem színészkedem.
Sem az életben, sem a színpadon.