Tokió Park

Szép szombat reggelre ébredtem, kivételesen nem kellett dolgzoni menni, ezért úgy döntöttem, hogy összepakolok egy-két szendvicset, egy pokrócot és az akusztikus gitáromat és lemegyek a közeli parkba, hogy pihengessek egy kicsit. Így is lett, összepakoltam és elindultam. Csupán két metró megállónyira laktam a parktól, hamar kiértem. Tíz óra körül járthatott a nap, ezért kerestem egy nagy lombozatú fát és a tövébe heveredtem. Szerettem ezt a parkot, szép volt nagyon. Már csak azért is mert az egyetlen zöld övezet ahol életemben voltam, a sok szemét és betontenger után. Legnagyobb sajnálatomra csak kevés időm volt néha kijönni ide. De el is hesegettem ezeket a gondolatokat, hisz most itt vagyok, akkor már kiélvezem a helyzetet. Előkaptam a gitáromat és újrahangoltam, hisz rég nem játszottam rajta. Annyira ráállt már a kezem a basszerre, hogy kicsi bizonytalanul fogtam kezembe ismét akusztikust. Kellett pár pillanat míg kicsit összeszedtem magam és játszani kezdtem...

A nap vígan sütött be a roló résein, apró fénytűkként retinámba szúrtak. Hunyorogtam egy kicsit, majd a takarómat a fejemre húztam nyöszörögve. Ám tudtam, hogy minden hiába, Ross eleven forgószélként fogja feltépni a szobám ajtaját, hogy kikergessen az ágyból és…
Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy Ross már meghalt. Ez letargiaerejű felismerés volt.
Felültem az ágyban és körülnéztem magányos hajlékomban.
A kicsi, egyszemélyes ágyon kívül csak egy szekrény, és egy könyvespolc unatkozott a helyiségben. A hálószobán kívül pedig egy konyha és egy fürdőszoba képezte az albérlet részét. Kicsi volt és szűkös, de nem bántam, hiszen senkivel sem osztottam meg az életem, és mert a régi lakásomra emlékeztetett, amilyenben anyával éltem.
Felkeltem az ágyból és felhúztam a rolót. A nap melege és fénye utat tört a szobába, megvilágította a kaotikus káoszt, amit tegnap este magam után hagytam. Sóhajtva néztem végig a kupin. Szó mi szó, szerettem szekrénynek és asztalnak használni a padlót. Tegnapi ruháim is ott foszladoztak még, arra várva, hogy mosógéphez szervírozzam őket.
A házimunka sosem volt erős oldalam. Lezuhanyoztam, könnyű szerelést öltöttem, egy kis övtáskába ásványvizet, a fejemre pedig basebellsapkát raktam és futni mentem.
Hideg, friss, reggeli levegő tört utat a tüdőmbe, pirosra csípte az arcomat. Jobban felfrissített, mint a zuhany.
Néhány sarok után egy zöld parkhoz értem el. Kifulladva álltam meg egy fánál és nyújtani kezdtem. Közben az embereket figyeltem, akik párosával vagy családostul, barátostul sétálgattak a parkban. Úgy látszik, nem csak én szeretem a reggeleket.
Mellettem egy férfi kocogott el lassan, aranyszínű golden retriever kísérte lépteit. Mosolyogva odaköszönt nekem, mire visszabólintottam. Odébb két pár ücsörgött egy vöröses színű padon, a füvön még arrébb pedig népes baráti kör nevetgélt egy pokrócon. Egy másik pokrócon pedig egy srác üldögélt a gitárja társaságában. Lepengetett néhány akkordot, majd önmagával és gitárjával elégedetlenül hangolt. Egy ideig figyeltem, majd elunva a magányt, zsebre dugott kézzel odasétáltam.
- ’Reggelt! Talán csak nem egy rocksztárhoz van szerencsém? - kérdeztem kedves kötekedően. Mivel feltett szándékom volt ezentúl beszélni embertársaimmal, valahol el kellett kezdenem. Habár még a munkakeresés problémája is hátravolt, de ezt inkább más napra legyintettem.

Már épp kezdtem volna kicsit belefelejtkezni a játékba, észre sem vettem, hogy közelít felém valaki.
- ’Reggelt! Talán csak nem egy rocksztárhoz van szerencsém?
Amikor megszólított, olyannyira megijedtem a hirtelen jött kérdéstől, hogy összerezzenve belegabajodott az ujjam az egyik húr alá. Felszisszentem, hisz nem volt kellemes érzés, kikaptam és megráztam oldalra nyújtva a kezemet. Felpillantottam a lányra akinek ruhájából, sapkájából és kicsit kipirosodott pofikájból arra a következtetésre juttottam, hogy valami reggeli kocogó lehet. Pár pillanatba még beletelt, míg fel is foktam a kérdést, ami egy kicsit jól esett bár zavarba is jöttem.
- Ugyan, dehogy csak hobbi szinten gitározgatok néha - mondtam zavartan nevetve, közben az újonnan szerzett szájkarikámat piszkálgattam az ajkaimmal (mindig ezt tettem ha zavarba jöttem). A lány szemébe néztem és kedvesen mosolyogtam.
- De benned kit tisztelhetek? Új vagy errefelé? Nem igazán láttalak még...

A fiút annyira megleptem, hogy az ujja hirtelen belegabalyodott a gitár húrjaiba. Kis szisszenéssel kapta el a kezét, mintha megsütötte volna és rázni kezdte. Közben rám hunyorgott.
- Ugyan, dehogy, csak hobbiszinten gitározgatok néha – mondta zavartan, majd a karikát kezdte piszkálni a szájában. Talán zavarban volt egy csöppet. - De benned kit tisztelhetek? Új vagy errefelé? Nem igazán láttalak még...
- Igen, új vagyok! – feleltem, és igyekeztem nem túl sokat mondani. – Az én nevem Lizzie E… - itt megakadtam. Lehet, hogy ismeri a nevem, én viszont nagyon nem szerettem volna, ha felismernek. Legalábbis egyelőre elegem volt a sztárságból. – Szóval Lizzie. De szólíthatsz Liznek is. Nem haragszol? – és lehuppantam mellé a pokrócra. – Egy kicsit kifáradtam… Szóval hobbiszinten? Én is szerettem volna zenét tanulni régen, de… – nem akartam kifejteni, hogy anyura akartam hasonlítani, aki meghalt. Túl friss volt még a seb. – ...szóval, én csak színészkedést tanultam. Mióta gitározol? Kitől tanultad? - tereltem el magamról a témát.

- Igen, új vagyok! Az én nevem Lizzie E… - itt megakadt egy kicsit a szava, gyorsan elgondolkodott majd folytatta - Szóval Lizzie. De szólíthatsz Liznek is. Nem haragszol? - leült mellém a pokrócomra - egy kicsi kifáradtam.... szóval hobbi szinten? én is szerettem volna zenét tanulni régen, de... - itt megint megakadt a mondandója - ...szóval, én csak színészkedést tanultam. Mióta gitározol? Kitől tanultad?
Elég fura lány volt, de kedvesen mosolyogtam és kicsit arrébb ültem, hogy legye helye neki is.
- Örvendek, Szóval Lizze - mosolyogtam - szép név. Nem vagy japán igaz? Az én nevem Kazuma, gitározni meg még csak pár éve gitározok, valójában basszusgitárral szoktam, de most ehhez volt kedvem. Egy kedves jó barátom fizetett be egy magántanárhoz. Még nem megy olyan jól, de szeretnék egyszer egy igazi bandában basszbaritoni, koncertezni és... jajj bocsi, megint az álmaimról fecsegek össze vissza - felnevettem kicsit majd a gitárom nyakát simogatva elfektettem azt az ölemben és ránéztem a lányra. Egész szép volt, bár elég sokat takart az arcából a sapka.

A srác elvigyorodott.
- Örvendek, Szóval Lizze. Szép név. Nem vagy japán, igaz? Az én nevem Kazuma, gitározni meg még csak pár éve gitározok, valójában basszusgitárral szoktam, de most ehhez volt kedvem. Egy kedves jó barátom fizetett be egy magántanárhoz. Még nem megy olyan jól, de szeretnék egyszer egy igazi bandában basszbaritoni, koncertezni és... jajj bocsi, megint az álmaimról fecsegek össze vissza - zavartan vigyorgott, a gitárt az ölébe fektetve.
- Semmi baj. Szívesen hallgatom – mosolyogtam vissza, majd éreztem, hogy feltámad egy kis friss szél és megsimogatja az arcomat. Levettem a fejemről a sapkát, alágyűrt szőke hajam a vállamra omlott. – Szóval bandában? És vannak más tagok, vagy egyelőre csak álom?

- Semmi baj. Szívesen hallgatom - mondta majd levette a sapkáját. Hosszú szöke fürtjei a vállára omlottak én egy pár pillanatba elbambultam ahogy figyeltem őt, remélhetőleg nem vette észre és nem is értette félre.
– Szóval bandában? És vannak más tagok, vagy egyelőre csak álom?
Még mindig bambultam és nem igazán ragáltam még legalább hét másodpercig majd visszaestem a valóságba.
- Hogy, mi? Ja, hogy a banda! Izé, hát szóval nem, még semmi sincs belőle, csak egy álom. Tudod, nagyon sokat kell dolgoznom, ezért egyenlőre nem volt időm sem lehetőségem keresgélni. Mondjuk így is boldog az életem, egész jól megvagyok - mosolyogtam, majd megkordult a gyomrom.
- Ejnye ^^" - elővettem az egyik szendvicsemet és már haraptam is volna bele, amikor eszembe jutott, hogy ül mellettem valaki.
- Nem vagy éhes? Van még egy, ha szeretnél enni...

A srác némileg elbambulhatott közben valamiért.
- Hogy, mi? Ja, hogy a banda! Izé, hát szóval nem, még semmi sincs belőle, csak egy álom. Tudod, nagyon sokat kell dolgoznom, ezért egyelőre nem volt időm sem lehetőségem keresgélni. Mondjuk így is boldog az életem, egész jól megvagyok – itt hirtelen nagyot kordult a gyomra.
- Ejnye ^^" – elővett egy szendvicset, és nagyot harapott belőle, majd rám pillantott.
- Nem vagy éhes? Van még egy, ha szeretnél enni...
Most jutott eszembe, hogy reggeli nélkül mentem el otthonról.
- Hmm… mi van benne? – kérdeztem elgondolkodva.
- Vaj… kolbász és uborka…
- Akkor kérek, persze ha nem bánod – válaszul a kezembe nyomta a szendvicset. Nagyot haraptam belőle, és éreztem, hogy némi vaj maradt a számon, mint mindig, ha valami vajasat ettem. Utáltak engem a vajas szendvicsek.
Letöröltem a maradékot a számról villámgyorsan.
- Énekelni is tudsz? És vannak saját dalaid is? – bombáztam tovább kérdésekkel.

-Hmm... mi van benne? - kérdezte, miközben elővettem a másikat is, majd szétnyitva belepillantottam, hisz azóta már én sem nagyon emlékeztem mit is ratkam bele.
- Vaj...kolbász és uborka...
Próbáltam meg felismerni a benne lévő dolgokat.
- Akkor kérek, persze ha nem bánod
- Ugyan, edd meg nyugodtan - mondtam és kezébe nyomtam a szendvicset, majd a sajátomnak estem neki. Rápillantva fél szemmel láttam, hogy olyan nagyot harapott, hogy a szája széle és vajas lett. Már szóltam volna neki, de észrevette és gyorsan letörölte.
- Énekelni is tudsz? És vannak saját dalaid is? - kérdezett. Gyorsan akartam válaszolni elfelejtve, hogy tele van a szám, ezért csak motyogás jött ki, sőt egy falat félre is csúszott, úgyhogy eltrozult fejjel próbáltam helyes útra terelni. Sikerült is végre lenyelni, nagyot sóhajtottam.
- Bocsánatot kérek - mondtam zavartan vigyorogva miközben megtöröltem a számat - nem, az igazat megvallva még nem próbáltam meg énekelni, eddig a basszusgitárra koncentráltam.

A srác gyorsan akart válaszolni, feledve, hogy tele van a szája szendviccsel. Cseppet félrenyelt. Fuldoklott egy darabig, majd sikerült kinyögnie:
- Bocsánatot kérek – vigyorgott zavartan, miközben a száját törölgette - nem, az igazat megvallva még nem próbáltam meg énekelni, eddig a basszusgitárra koncentráltam.
Közben két nagy harapással eltüntettem a szendvicset. Hiába, egy kicsit mindig haspók voltam, dacára annak, hogy sovány vagyok...
- Pontosan mióta tanulsz gitározni? - kérdeztem tőle utána. - Nehéz megtanulni? És saját szerzeményeid is vannak?

- Pontosan mióta tanulsz gitározni? - kérdezte a lány, miután két harapásra befalta a szendvicset. Én kicsit ekkor sebet éreztem férfiasságomon, hogy én csak majszolgattam azt, de ezen is csak mosolyogni tudtam - Nehéz megtanulni? És saját szerzeményeid is vannak?
Még mielőtt válaszoltam volna megettem a maradékomat és elraktam a tatyómba a szemetet (azt a két szalvétát amibe bele voltak csomagolva a szendvicsek)
- Mennyi is - elgondolkodtam - úgy körülbelül három, négy éve. Nos sokan mondják, hogy egyedül tehetség kérdése, de a barátom aki adta ezt a gitárt azt mondta, gyakorlás, gyakorlás és gyakorlás. Azóta én is eszerint csinálom és igaznak bizonyult. Van pár saját számom, vagyis alapom, azokkal szoktam gyakorolni. Esetleg - elgondolkodtam - látom nagyon érdeklődsz, talán megszeretnél tanulni te is?

A srác megette a maradék szendvicset, és kihajította a szemetet.
- Mennyi is - gondolkodott - úgy körülbelül három, négy éve. Nos sokan mondják, hogy egyedül tehetség kérdése, de a barátom aki adta ezt a gitárt azt mondta, gyakorlás, gyakorlás és gyakorlás. Azóta én is eszerint csinálom és igaznak bizonyult. Van pár saját számom, vagyis alapom, azokkal szoktam gyakorolni. Esetleg – megint elmélázott - látom nagyon érdeklődsz, talán megszeretnél tanulni te is?
Egy pillanatra elgondolkodtam, majd elvigyorodtam.
- Áh, nem... nem vagyok muzikális, a zenét csak hallgatni szeretem - a srácra néztem, majd rákérdeztem: - Nem játszanál nekem valamit? Persze csak ha nem okoz gondot! - magamban pedig bociszemekkel tettem hozzá: léééégysziiii!!!

Egy pillanatra elgondolkodott az ajánlatomon, őszintén megvallva nem tudom, hogy miért kérdeztem meg talán csak megint hamarabb cselekedtem mint gondolkodtam.
- Áh, nem... nem vagyok muzikális, a zenét csak hallgatni szeretem - mondta vigyorogva majd ismét rám nézett - Nem játszanál nekem valamit? Persze csak ha nem okoz gondot!
Elmosolyodtam kedvesen, majd ölembe vettem ismét a hangszeremet és kedvesen válaszoltam
- Nem gond, szivesen! - ujjaimat a húrokra illesztettem majd belecsaptam. Vagyis csaptam volna de pár pillanatra el kellett gondolkoznom, hogy mit is és hogyan játszam. Igen ez volt a hátránya annak, hogy rég nem játszottam akusztikuson, csak a basszgitármon. Ekkor eszembe jutott egy jó szám, amit még a tanulmányaim elején memorizáltam. Elkezdtem, az első két akkord után meg kellett állnom, hangoltam még egy kicsit két húron, majd átadtam magamat a zenének.
Teljes beleadással játszottam ezt a dalt, valahogy így (katt)

A fiú elmosolyodott, és az ölébe vette a gitárját.
- Nem gond, szívesen – felelte, majd az ujjait a húrokra rakta. Egy percig gondolkodott, előttem pedig megjelent, hogy nézhet ki most az agya: mint egy számlista, csak pörgeti a számokat, aztán hirtelen valahol megáll. És mire mindezt végigképzeltem…
Játszani kezdett. Ujjai ügyesen ugráltak a húrokon, egyik keze fel – le csúszkált a gitáron, míg a másikkal pengetett. Megítélésem szerint ügyesen játszott, habár nem értettem hozzá. Mindenesetre… nekem tetszett a játéka. Szívesen meghallgattam volna tőle még néhány számot, de nem akartam lefárasztani már korán reggel.
Néhány akkorddal véget ért a zene, én pedig ismét kérdésekkel kezdtem bombázni, remélve, hogy nem unja még.
- Nagyon jó szám! Honnan tanultad? És nem fárasztó, hogy ennyit kérdezek?

Megpendítettem az utolsó pár akkordot majd mosolyogva vártam a reakciót. Ő egyből újra kérdésekkel bombázott, de a szemének csillogása és hangjának lendülete azt sugallta nekem, hogy tetszett neki a játékom.
- Nagyon jó szám! Honnan tanultad? És nem fárasztó, hogy ennyit kérdezek?
Én kézséggel válaszoltam neki türelmesen és kedvesen:
- Köszönöm, ez még azon számok egyike amit a tanárom a legelején tanított nekem. Nem, egyáltalán nem fárasztó, bizonyos szempontból még élvezem is, hisz jó elbeszélgetni valakivel, látni, hogy ilyen nagy az érdeklődésed. Arról nem is beszélve, hogy a hangod csengése is kellemes, jó hallgatni
Mosolyodtam el, majd ismét kicsit elmerültem a lány tekintetében. Kicsit zavarban voltam ugyan de élveztem a társaságát.

- Köszönöm, ez még azon számok egyike, amit a tanárom a legelején tanított nekem. Nem, egyáltalán nem fárasztó, bizonyos szempontból még élvezem is, hisz jó elbeszélgetni valakivel, látni, hogy ilyen nagy az érdeklődésed. Arról nem is beszélve, hogy a hangod csengése is kellemes, jó hallgatni.
Elmosolyodott, én pedig teljesen zavarba jöttem a tekintetétől. Lesütöttem a szemem és a kezemet kezdtem el figyelni, mintha valami roppant érdekeset találtam volna rajta. Sohasem voltam még zavarban, eddig mindig mindenre tudtam felelni. Legalábbis ha Rossról és anyámról volt szó. De kettejükön kívül mással még sohasem beszéltem, így nemigen tudtam, hogy hogyan másszak ki mély zavaromból. Nem igazán gondoltam magamról, hogy olyan szép hangom lett volna, bár a színiiskolában említették néha, amikor éneklésre és hangképzésre került a sor. De nem ugyanaz, ha egy tanár mondja, vagy egy fiú a parkban.
- Hát… zeneimádó vagyok, tehát természetes, hogy érdeklődöm azok iránt, akik tudnak hangszeren játszani. Szerencsés vagy… én csak színészetre vagyok képes… persze a való életben nem… vagyis most már nem… - javítottam ki magam. – Régebben még a való életben is játszottam egy lányt, akit nem ismerek, de most már vége… most már végre megtudhatom, ki is vagyok valójában… - mondtam szinte magamnak, majd a srácra pillantottam. – Öh, bocsi, elkalandoztam… - mentegettem magam zavartan.

Kicsit furán kezdett viselkedni, lehajtotta a tekintetét és nem szólalt meg egy kis ideig. De aztán igaz csöppet félénken, de folytatta:
- Hát… zeneimádó vagyok, tehát természetes, hogy érdeklődöm azok iránt, akik tudnak hangszeren játszani. Szerencsés vagy… én csak színészetre vagyok képes… persze a való életben nem… vagyis most már nem…Régebben még a való életben is játszottam egy lányt, akit nem ismerek, de most már vége… most már végre megtudhatom, ki is vagyok valójában…Öh, bocsi, elkalandoztam…
Elmosolyodtam majd legyintettem.
- Ugyan már semmi baj, habár nem igazán értettem amit mondtál. Színészetre? Esetleg színész voltál? Ilyen hangal és ilyen szép arcocskával nem is csodálnám. Biztos jól ment ^^

A srác csak legyintett.
- Ugyan már, semmi baj, habár nem igazán értettem, amit mondtál. Színészetre? Esetleg színész voltál? Ilyen hanggal és ilyen szép arcocskával nem is csodálnám. Biztos jól ment.
Kicsit elpirultam, de a történetet olyan megszokott volt, hogy bökkenő nélkül mondtam:
- Igen, az voltam. Kisebb reklámokban, filmekben szerepeltem, csakhogy… - jobb karommal gyömöszölni kezdtem a karomat zavaromban - egy idő után az életben is csak játszottam. Nem voltam, nem lehettem önmagam. Zenésznek élvezet, hisz az életben is azt kell csinálnod, amit a legjobban szeretsz, és ha kicsit átcsapnak rajtad a hullámok, az sem baj, hiszen ezért élsz… De a színészetben ez baj. Ha itt átcsapnak feletted a hullámok, már csak annyit érzel, hogy átváltoztál valakivé, akit nem ismersz, és egész nap álarcot hordasz... egy idő után fullasztó érzés... - mosolyodtam el kissé szomorkásan, ezzel némileg tompítva szavaim talán keserű élét. - Mindenesetre... most szabadságot vettem ki. Meg akarom ismerni a lányt, akit Lizzie-nek hívnak. És persze... ismét rá akarok jönni, hogy miért szerettem bele a színészetbe. Mert valamikor szerettem... anya is színésznő volt, egyrészt miatta is... meg aztán... szerettem másokat játszani a színpadon. Egyszer még fiúnak is beöltöztettek - vigyorogtam - mert olyan lapos voltam, mint egy deszka. Olyan sikerem volt, hogy fellépés után két lány randizni hívott - nevettem, ahogy eszembe jutott az eset.

Kicsit megint mintha zavarba jött volna, de lendületesen válaszolt:
- Igen, az voltam. Kisebb reklámokban, filmekben szerepeltem, csakhogy… egy idő után az életben is csak játszottam. Nem voltam, nem lehettem önmagam. Zenésznek élvezet, hisz az életben is azt kell csinálnod, amit a legjobban szeretsz, és ha kicsit átcsapnak rajtad a hullámok, az sem baj, hiszen ezért élsz… De a színészetben ez baj. Ha itt átcsapnak feletted a hullámok, már csak annyit érzel, hogy átváltoztál valakivé, akit nem ismersz, és egész nap álarcot hordasz... egy idő után fullasztó érzés... Mindenesetre... most szabadságot vettem ki. Meg akarom ismerni a lányt, akit Lizzie-nek hívnak. És persze... ismét rá akarok jönni, hogy miért szerettem bele a színészetbe. Mert valamikor szerettem... anya is színésznő volt, egyrészt miatta is... meg aztán... szerettem másokat játszani a színpadon. Egyszer még fiúnak is beöltöztettek mert olyan lapos voltam, mint egy deszka. Olyan sikerem volt, hogy fellépés után két lány randizni hívott. - felnevetett és mivel én is elég mókásnak találtam vele együtt kacagtam.
- Értem. De azért látom mostmár eléggé felismerhetővé válltál. - mutattam rá a jelenlegi helyzetre - viszont ne essünk túlzásba. Nem vagyok még zenész és lássuk be elég messze állok még tőle. Sajnos rengeteget kell dolgoznom, így elég nehézkesen megy, egy ideje semmit sem haladtam az álmom felé. De sosem adom fel, hisz az élet szép és amíg hiszünk magunkban, az álmainkban semmi sám állhat az utunkba! - szélesen elmosolyodtam, lelkem szinte lángolt az elszántságtól .

Velem nevetett, majd barátságosan vigyorgott rám.
- Értem. De azért látom, most már eléggé felismerhetővé váltál – mutatott rá. – Viszont ne essünk túlzásokba. Nem vagyok még zenész, és lássuk be, elég messze állok még tőle. Sajnos rengeteget kell dolgoznom, így elég nehézkesen megy, egy ideje semmit sem haladtam előre az álmom felé. De sosem adom fel, hisz az élet szép, és amíg hiszünk magunkban, az álmainkban, semmi sem állhat utunkba! – szélesen vigyorgott, szemében lelkes fény gyúlt.
Elmosolyodtam, hisz valamikor én is átéltem ezt. Mikor először álltam a színpadon, a rivaldafényben… sötét éjszaka volt, és anyámmal felsurrantunk az üres színpadra. Meg akarta mutatni nekem, milyen a rivaldafényben állni.
Remegő térdekkel álltam a világot jelentő deszkákon, pedig a nézőtéren senki sem ült. Anyám felment az emeletre, ahol a fényeket kezelték, és bekapcsolta az egyik lámpát. Minden sötét volt körülöttem, kivéve a hatalmas fénykört, amiben álltam. Az erős fény miatt nem láttam a nézőteret, így nyugodtan elképzelhettem, hogy seregnyien néznek. Odaképzeltem a várakozó kifejezést az arcokra, a zavart köhintést, ami emlékeztetne, hogy kezdeni kéne már. Egy percre elhittem, hogy híres színésznő vagyok, és szavalni kezdtem anyám szerepét. Tehettem, hiszen előttem tanulta, miközben fel – alá járkált a szobában, így gyerekjáték volt megjegyezni.
Egy ideig remegett a hangom, ahogy mondtam a szöveget, de egy idő után elfelejtettem elképzelt közönségemet, elfelejtettem, hogy hol vagyok, hogy ezt nem szabadna… elhittem, hogy gazdag hölgy vagyok, aki magányos képzeletvilágába menekül a fájdalom elől – ezt a szerepet játszotta akkoriban édesanyám. Pár percre messzire repültem a tizenkét éves lánytól, aki akkor voltam.
Egy taps szakította félbe az előadásomat. A nézőtéren hátul egy férfi állt, arcán fekete szakáll burjánzott, szeme körül már szarkalábak gyülekeztek. Soha nem felejtettem el azt a pillantást, amivel rám nézett akkor. Mosolygott, majd továbbra is tapsolva egyre közelebb sétált a színpadhoz. Mikor a pódium elé ért, hunyorogva nézett rám.
- Kisasszony, tudja, hogy mire szolgál az igazi fény a színészetben?
Zavartan mosolyogva, kipirulva megráztam a fejem. Egy szót sem tudtam kinyögni.
- A segítségével az ember akárki lehet. Minden ember képes használni, de nem mindenki képes átadni. Ön viszont azon ritka emberek közé tartozik, akik képesek erre. Gratulálok… remek színésznő lesz magából!
- Minden ember képes használni… - rebegtem elmélázva akkor és most is. Aztán ránéztem az értetlenül pislogó Kazumára.
- Öh semmi bocsi… csak eszembe jutott, mit mondott a legelső közönségem a lelkesedésről. Az élet naivitás… hidd el, hogy képes vagy rá, és képes leszel rá. Most pedig – felálltam és kinyújtóztattam a tagjaimat. A vállam kis roppanással adott hangot nemtetszésének – ideje sétálni egyet. Mit szólsz?
Kazuma készségesen felpattant. Segítettem összehajtogatni a takarót és elpakolni egy kicsit, majd nyakunkba vettük a várost.
- Öhm... van ötleted, hogy hova menjünk? - kérdeztem kicsit zavarban, hiszen az egész helyzetnek kezdett randevújellege lenni.
Határozottan volt ötlete. Pár sarokkal később ugyanis lesétáltunk egy metróalagútba majd Kazuma vezetésével felszálltunk az egyik bezúgó szerelvényre.

Szavaimra elmosolyodott és elmerengett. Fél percen át bámult maga elé csöndben, én már kezdtem furcsálni, lehet, hogy valami baja van? Vagy rosszat mondtam? Majd hirtelen motyogva megszólalt:
- Minden ember képes használni… - majd visszazökkent a valóságba - Öh semmi bocsi… csak eszembe jutott, mit mondott a legelső közönségem a lelkesedésről. Az élet naivitás… hidd el, hogy képes vagy rá, és képes leszel rá. Most pedig - felállt és nyújtózkodott -ideje sétálni egyet. Mit szólsz?
- Rendben, benne vagyok! - mondtam és én is kezdtem felállni, összepakolni. Lizzie is segített gyorsan összeszedtem a cókmókomat.
- Öhm... van ötleted, hogy hova menjünk? - kérdezte kicsit zavartan amit bevallom nem igazán értettem. Hirtelen eszembe jutott egy jó hely.
- Van nem is olyan messze egy jó kis klubbszerű ivóféle valami. Ismert vagyok ott oda nyugodtan elülhetnénk is akár ihatnánk is valamit. - el is indultunk, engem pedig elfogott egy fura érzés, még sosem hívtam meg így lányt inni vagy egyáltalán bármit is csinálni. sosem volt időm barátkozni Rajta kívül egész eddigi életemben. Remélem úgy mint eddig is jól kijövünk Lizzievel egymással, hisz sosem árt egy kis szellemi felfrissülés a nagy munkában néha. Elindultunk és két sarok után metróra szálltunk. Azzal három megálló gyorsan elszaladt, így a negyediken leszállva már csak egy utcányit kellett sétálnunk és elértük a helyet. Egy sikátorba fordultam, ami kívülről elég baljós volt. Egy lépcsőn kellett nyolc fokot lefele mennünk, ott is volt jól eldugva egy kiálló felrészlet mögött egy ajtó. Egyszerű, régi, kopottas faajtó hullámos üveggel, így belátni nem lehetett, de a felirat rajta hirdette a hely nevét. Devil May Cry.
Folytatás itt