Café du Chat Noir – A fekete macska kávézója

Egy teljesen átlagos kávézó. Egy recepció található, ahogy belépünk, az ajtó mellett jobbról, itt eligazítást kapunk, hogy melyik asztalhoz érdemes ülnünk. Ezután egy pincérnő helyünkre kísér. Ha már törzsvendégek vagyunk, azonnal mondhatjuk is rendelésünket, de ellenben kapunk egy étlapot, mely telis-tele van finomabbnál finomabb süteményekkel, és hosszú illetve rövid italokkal. Alkoholt is rendelhetnek azok, akik már elérték a 20. életévüket, ugyanis a szeszesital megengedett alsó korhatára Japánban ez.
Ez a kávézó rendelkezik egy ~~terasszal~~ erkéllyel, hol csak épp néhány asztal van, ez a kávézó második emeletén lelhető fel. Rengeteg növénnyel van díszítve a korlát, melyen, ha túlnézünk, látható Tokió mindennapi nyüzsgése. A belváros egyik sétálóutcájában található.
Hatkor nyit, s tízkor zár, ez idő alatt pedig 2 műszakban dolgoznak a pincérnők. Részmunkaidőben foglalkoztatnak diákokat is, de csak akik már kijárták az alsó-közép iskolát. Az ők munkaidejük délután négykor veszi kezdetét, az akkori hatalmas forgalmat elkerülendőn, jól be is válnak. Kötényt a kávézó biztosít minden alkalmazott számára, és a legelső fehér inget és fekete miniszoknyát is ingyen adja (szóval nem szétszaggatni Smile

)

A kávézó egyik jellegzetes tradíciója, s szerintem egyben az egyetlen is a pénteki Cosplay nap, mikor a pincérek minden héten másnak öltöznek be. Hol, macskának, hol cselédnek, hol pedig egy aranyos plüss nyuszinak. De mindenkinek a fantáziáján múlik, hogy mit akar látni a lányokon.

/remélem nem gond ha én írom az első postot ^^"/

Reggeli a Fekete Macska Kávézójában

Egy csodálatos álmom volt, valami teljesen felszerelt színpaddal, s egy bandával, melynek gitárosa én voltam. Az egész csarnok –melynek színpadán álltunk-, zsongott az őrült rajongók üvöltésétől, s sikolyaitól. Belerengett a testem a gitárom pendüléseibe, melyek hatalmas hangerővel robbantak bele a sikolytengerbe, s rázták fel még jobban a tömeget. Arcomon egy menő mosoly, mely minden gitároson fellelhető játéka közben. A dobos ütemére dobbant szívem, közben az akkordokat úgy váltogattam, mintha levegőt vennék.
Ám minden szép álom véget ér…, az enyém is, nem volt előle menekvés. Nem épp a legszokványosabb befejezést választottam hozzá, mert hiszen leestem az ágyról. Arcom földhöz csapódása kellemetlenül ért egy Em akkord lefogása közben, s a kellemes robaj most megszűnt létezni fülemnek. Felültem a padlón, majd tarkómat megdörzsölve gondolkodtam el azon, hogy kéne egy puha szőnyeg is ide, hogy legközelebb ne ekkora pofára eséssel induljon a napom. A nap első szál cigarettája olyan jól esett, hogy lassan a mennyben éreztem magam tőle. Csalódottan nyomtam el nem sokkal később a csikket. Előbb a fürdőszobába trappolva, arcomat öblítettem jéghideg vízzel, mely kellőképp felfrissített, majd a konyhába vánszorogva, s a hűtőt kinyitva, ismét az a nyugtalanító érzés fogott el, hogy éhes vagyok. A hűtőmben tátongó állandó űr meglepő része volt életemnek, s ami még meglepőbb benne, hogy mikor vendégeim voltak, mindig találtam benne valamit.
~ Ez a hűtő el van átkozva…, vagy csak engem átkoznak ezzel a hűtővel. ~ Morgolódtam magamban, miközben húztam a szám, majd becsaptam az ajtót. Visszhangzott a fridzsider.
Mélyen elgondolkoztam, hogy honnan szerezhetnék valami rendes kaját, vagy legalábbis valami olyan étket, mellyel pillanatnyilag enyhíthetnék éhségemen. ~ A közért zárva van még, hisz még midig csak 6 óra lesz. A Jackson Hole ma zárva, mert Koichinek valami dolga akadt, s nem tudta rábízni senkire az üzletet. Hmm… És mi van azzal a Fekete macska kávézóval?? ~ Kérdeztem magamtól. Egyébként azon a helyen eddig még nem jártam, s hallani is csak az egyik kolléganőmtől hallottam, hogy miszerint igen szép az egész épület kívül is, belül is. El is kértem a címét, s már tegnap csak úgy ledobott nadrágom zsebében kutakodok, hogy akadjak rá a cetlire, melyre random ráfirkantottam az elhangzó utcanevet, és számot. Ujjaimmal megérintettem valami ruhaanyagtól különböző érzetet nyújtó tárgyat. ~ Megvan! ~ Gondoltam, miközben szemeim felcsillantak, s előkapom a cetlit. Az utóbbi pár évnek köszönhetően már igazán el tudtam igazodni a hatalmas városban, és a cím sem volt annyira messze, annyi volt a különbség, hogy egy jóval zsúfoltabb, és mozgalmasabb helyen találok majd rá. Még mindig az alvós gatyámban pózoltam a szoba kellős közepén, mikor végre úgy döntöttem, hogy fel kéne öltöznöm. Egy teljesen átlagos farmernadrágot, és egy rövid ujjú, kékkockás ing. És végleges elhatározásra is jutottam, miszerint meglesem ezt az érdekes kávézót. Ha jól mondták, hatkor nyit, és az már vagy 2-3 perce elmúlt, szóval semmi esetre sem érkezhetek zártkapukra. Illetve akkora dugóba sem keveredhetek, hogy zárásig ne érjek oda…, na, de mivel nincs kocsim, nem is kerülhetek dugóba XD. Vékony, ám annál dizájnosabb pénztárcámat zsebemre vágom, másikba pedig a mobilomat, melyet nem olyan rég vettem, mivel az előző veterán beadta a derekát, és örök sötétségbe borulva kijelzője, hallatta az utolsó pittyenést, majd elhallgatott végleg.
Feltettem szememre fekete napszemüvegemet, majd nyitottam is az ajtót, s már kinn is voltam a lépcsőházban. Bezártam az ajtót, majd közepes tempóban elindultam lefelé, a szabadra vezető kijárat felé. A lakótömböt kisebb park vette körül, s fura elrendezésben még több ég felé nyúló háztömb. Az érdekes útveszejtőt már ezerszer járta végig, s eleinte még el is veszett a beton dzsungelben, ám mára már jobban ismeri a környéket a tenyerénél. A sétálóutcán lassan battyogtam végig, közben tekintetemet az út mellett sorakozó építményekre emeltem, s kerestem a számomra megfelelőt. Rengeteg étterem, és más-más kávézó mellett mentem el, de alapvető célomtól nem szándékoztam eltérni. Mikor végre elértem a kiszemelt célponthoz, szemügyre vettem a külsejét. Hatalmas üvegablakok szolgáltak falként, kívül volt jó pár jelenleg használaton kívüli lámpa, a bejárat felett pedig, hatalmas napernyő, lefelé konyuló szélén pedig ez áll: Café du Chat Noir.
~ Hmm… Fekete macska kávézója? Érdekes… ~ gondolkodom el egy pillanatra, majd egy sóhaj kíséretében arra az elhatározásra jutok, hogy be kéne mennem. Lenyomom a kilincset, mely puhán lecsúszik, kitárva a kicsiny kávézót, s felém engedve a kedves légkört.
- Üdvözlöm! – Hallatszik jobbom felől, s amint odafordulok, megpillantom a bájos hölgyeményt, ki a recepciós pult mögött áll, s mosolyog rám.
- Jó reggelt, Kisasszony. – Köszöntem neki én is. Irányt mutatott nekem egy másik hölgy, a legjobb kilátást biztosító asztal felé, hol aztán helyet kínált számomra, és leülésem után, kezembe nyújtotta az étlapot. Gyors végigpásztázás után, egy omlettet kértem, és előre még egy kávét kértem, azt, amelyikre csak úgy ráböktem. Nem volt olyan kedvencem köztük, szóval még nem tudtam a szokásosat kérni, meg itt még nem is vagyok törzsvendég, habár ha minden hasonló szintű marad, biztosra vehetik, hogy hamarosan az leszek.

Egy átlagos napom.Nem mondhatnám,hogy jól kezdődött,de azt sem h túl jól.Szokásomhoz híven az első utam a stúdióba vezetett,kiadó bácsihoz.Szeretek oda járni,legalábbis úgy összességében,hiszen sok kedves ember vesz körül,akik már kiismertek valamennyire.Ha valamire nem akartam válaszolni,ha valamit nem akartam,azt nem kellett,kész,le van tárgyalva.Huh,megint elkanyarodtam,elnézést.^^"Mániám.Tehát:Beértem,és valamivel jobb kedvem lett,mert egyből Makao-san fogadott.Nem is tudom,ő úgy mondanám anyám helyett anyám.
-Sada-chan!Jóreggelt!Hát ilyen korán?-mosolygott rám,kedves mosollyal,ahogy szokott.Pislogtam rá egy darabig,de ahogy magamhoz tértem,viszonoztam a mosolyt,és lelkesen feleltem.
-Persze!A zenélést sose tudnám ennél tovább halasztgatni.
-Csak nehogy nagyon megerőltesd magad,jó?-amikor ezt mondja,mindig egyfajta furcsa,de kellemes érzés fog el.Nem tudom mi az,de jól esik.Bólintottam,elköszöntünk egymástól,én meg már szinte remegtem a vágytól,hogy újra magamhoz vegyem a gitárom.Egy idő múlva lement a felvétel,kaptam egy kis pihit.Ekkor jött hozzám oda a kiadó bácsink,azt mondta beszélni szeretne velem.Szoktunk beszélgetni,de nem kifejezetten szeretek.A beszéd tárgya pedig nem más volt,mint az egyik dalom.Rá akart beszélni,hogy kicsit írjuk át a szöveget.Nem nagyon,csak kicsit.Elképedtem,és először mást se tudtam,csak a fejemet rázni,aztán kifakadtam.Ilyen még nem volt.Folyamatosan csak azt ismételgettem,hogy nem.És nem is véletlenül,mert én soha de soha de soha nem engedem átírni a dalaim szövegét!Abban igen is az érzéseim vannak,ha átírnánk akkor nem lenne ugyanaz!Nem győztem eleget mondani,mennyire rosszallom az ötletet,de lehet,hogy nem kellett volna,mert nagyon felidegesítettem ezzel másik felem.Ami annyiban merül ki,hogy üvöltözni kezdett velem:-Mit képzelsz magadról hogy ilyen hangnemben beszélsz velem?!Nem hagyom,hogy egy ilyen kis csitri mint te ezt csinálja világos?!-.Egyből elcsöndesedtem,és csak bámultam rá.Nem igazán értettem.Mi az a csitri?Hát,nem tudom,de nem éreztem jól magam tőle.Annyira nem,hogy kaptam a cuccom(ebben benne van a gitárom is!),és elrohantam,nem néztem hova,csak el.Nem szeretem,ha kiabálnak velem.Nem jó emlék...Egy parkban kötöttem ki,nem figyeltem merre.Csak leültem a lépcsőre,elővettem a gitárt,és játszani kezdtem,ami eszembe jutott,ettől általában megnyugszok.Közben gondolkoztam:miért futottam el?Segítséget kellett volna kérnem Makao-santól,de ugyanmár,meg kell tanulnom vigyázni magamra.De most még Hiro-kun sincs itthon,el kellett utaznia.Egyedül vagyok most sokáig...Erre a gondolatra,megfájdult a fejem,hányingerem lett,émelyegtem.Leesett a vérnyomásom,sajna elég érzékeny vagyok.-Mit is kéne tennem,hmhm...enni kéne valamit.De nincs is semmi a közelben.Vagyis várjunk csak,ott az mi?-pillantottam meg egy épületet,aminek olyan kávézós kinézete volt.Hát,próba szerencse,megnézem,tényleg az-e.Gyorsan felkaptam a szemüvegem(ha leesik a vérnyomásom,nem látok túl jól^^"),két copfba fontam a hajam,így talán nem ismernek meg ha néhány rajongóba botlok,és amúgy is kellemes viselet.Kaptam magam és odasétáltam.Előtte állva olvastam a feliratot:-Café du Chat Noir...te jó ég,Fekete Macska kávézója?!Már rosszul kezdődik...-mégis valami oknál fogva beléptem,és tátva maradt a szám.Hisz ez gyönyörű!Egy kedves női hang zökkentett ki álmodozásomból,a recepciós hölgy.Köszönt és én visszaköszöntem,majd leültem egy asztalhoz.Nem voltak túl sokan,sőt.Biztos mert még korán van.Megnéztem az étlapot,és leadtam a rendelésem,kértem egy szelet sütit,hátha attól jobb.Eztán csak álmodozva nézelődtem:-Milyen gyönyörű hely...-de észrevettem egy férfit.Egyedül ült ott a helyén.Szőke haja volt,talán barna szeme,nem láttam jól,és nem nézett ki rossz embernek.Én nagyon nem szeretek egyedül enni,nagyon nem...Vajon zavarná-e,ha odaülnék hozzá?Fontolgattam,majd eldöntöttem odamegyek!Hatalmas félénkséggel közelítettem meg az asztalt,aztán kissé remegő hanggal megkérdeztem.
-Bo-bocsánat!Zavarná...ha...vagyis megengedné,hogy é-én is ideüljek?-picit elszégyelltem magam,lehet nem kellett volna ilyen butaságot kérdezni.

Amíg a kávét és az omlettet vártam, volt időm jobban szétnézni. Az elegancia egyik modern változatának példája: a piros, narancs-, aranysárga csíkos fal és a fekete bútorok kombinációja, hozzá a hófehér függönyök szokatlan hangulatot keltenek, ám mégis kellemes a légkör, s igazán otthonos.
Mivel az erkélyen helyet foglaló asztalnál ülök éppen, s rákönyökölve bámulok túl a korláton, kissé elcsigázottnak tűnhetek. Közben az egyikpincérnő meghozza a kávémat, s a rántottámat is. Beleszürcsölök a még forró italba, majd hozzálátok a tojáshoz, mely igazán ízletesen lett feltálalva. Ja, igen, csodálkozhattok, hogy még hogy ülhetek olyan 7, 8 tájt is egy kávézóban, kávét és omlettet fogyasztva, szóval elmagyaráznám, hogy a mai napon elmaradt a tanítás. Valami csoda folytán egy szabadnapot kapott mindenki, amit majd az egyik szombaton, a sportnapon be kell pótolni. Ezért is kötelező a részvétel mindenki számára. Még a tanároknak is kell minimum egy sportágat választaniuk, amiben majd indulnak. Én a röplabdát választottam -^^- Na, de vissza a valóságba. Az omlett íze mennyei volt, s a kávé karamellás aromája is szinte isteni. Közben bámulom a lenn járó kelő tömeget, s képzelgek az álmomról. Egyszer csak egy hang töri meg képzelgésemet, egy lányé, ki társaságomba kívánkozik. Minthogy én sem csípem a magányt, amiben jelenleg részem van, s hogy nincs akkora egóm, hogy egy, két személyes asztalt betöltsön, ezért válaszom kedvező lett számára.
- Nyugodtan, kisasszony. – Válaszolom a tanítványaimhoz hasonló korú hölgynek, ki egy kicsit zavarba is jött, ám helyet foglalt.
- Örvendek, A nevem Sano Harumi. És az öné? - Érdeklődöm a lány felől, közben meglátom a pincérnőt mögötte, ki még az előbb általa elfoglalt asztalnál kereste, s zavartan nézte, hogy hová tűnhetett az, ki a rendelést leadta. Odaintek neki, hogy hozza ide, miközben figyelmemet megosztom, s hallgatom a lány válaszát. A pincér kisasszony elnézést kért, majd letette elé a süteményt, aztán távozott.
- Gitározol? – Kérdezem már tegeződve, mert hát az én figyelmes szemeim sem kerülik el a gitártok látványát, mely nem annyira messze tőle, le volt támasztva. – Micsoda véletlen! Én is! – Mosolygok rá, energikusan. – Csak nincs annyira sok időm játszani… - Teszem hozzá kissé lehangolódva, majd megint belekortyintok a kávémba.

Épp ahogy megkérdeztem tőle,belém hasított a felismerés:mi van,ha megzavartam?Jaj de idétlen vagyok!Na most már mindegy...Ellenben pozitív választ kaptam tőle,tehát kissé megnyugodtam,ugyanakkor meg is lepődtem.Nagy szemekkel pislogtam rá,de gyorsan magamhoz tértem,és elhelyezkedtem az asztalánál.Szépen szemügyre veszem őt is,és a környezetét is.Nézzük csak...jól láttam én,barna a szeme!És van egyfajta kisugárzása,az biztos.Sokkal nyugodtabb vagyok,hogy ideülhettem,ami fura.Amióta itt vagyok,és szabad vagyok,azóta félek az emberektől,megközelíteni őket is csak nagy bátorsággal megy.Alapból eszembe se jutna bárkihez is odamenni ilyennel,egyáltalán mi a fenéért jöttem hozzá ide?Nem tudom.Nagy gondolkozásom a hangja törte meg.Megráztam a fejem,hogy magamhoz térjek kicsit,és figyeltem.
-Örvendek, A nevem Sano Harumi. És az öné?-szóval ez a neve.Illik hozzá.^^-Um...én..Kamigawa Sadako vagyok!Én is örvendek...-igaz,hogy nyugodtabb vagyok itt vele,de a szégyenlősségem valamilyen mértékben megmaradt.Itt nekem lett egy kis hatásszünet,mert hát(magam sem tudom miért)megint a gondolataimba mélyedtem.Mire magamhoz tértem újra,előttem volt a sütim,amit rendeltem.Ekkor jutott eszembe,hogy nem szóltam,hogy átülök.Jaj szegény pincérlány,megint csak adom magam,biztos azt hitte,ő nem emlékszik jól valamire,vagy nem tudom.Belegondolva ebbe,teljesen elszégyelltem magam,és éreztem,hogy kissé sápadt arcszínem átvált vörösre.Kezem a szám elé helyeztem,ilyenkor mindig ezt csinálom.Egy újabb kérdést intézett hozzám (immár ismerve a nevét)Sano-san.
-Gitározol?Micsoda véletlen! Én is!-egyből felvillanyozódtam.Körülbelül úgy ültem ott,mint akibe villám csapott,de mégis nagy csillogó szemekkel néztem rá.Ő is...gitározik!Már felszabadultabb lettem ennyitől.Ő is szereti a zenét,ez nagyszerű!És csak néztem rá.Ez a férfi...hát,nem semmi!Olyan energikus,és olyan kedves.Valakire emlékeztet...-Csak nincs annyira sok időm játszani…-még mindig csodálva néztem,de mikor ezt kimondta,nagyon elszontyolodott.Ennyire szeretne játszani?Két mutatóujjamat összenyomkodva gondolkoztam,mivel tudnám felvidítani.Mindenkinek jobb az,ha mosolyog,szerettem volna,ha most ő is.Kis mosollyal valamit azért elkezdtem mondani neki.
-Igen,ahogy mondja,gitározok,vagyis rosszul mondom.A gitározás az életem,ha nem tehetném,nem is tudom mit tennék!Az az érzés,amikor a húrjai megpendülnek,és olyan csodás hangokat csalhat elő az aki tud rajta játszani,mert már megszelídítette a hangszert...Oh te jó ég,le sem írható szavakkal!-teljesen elkapott a hév,csak áradoztam nagy beleéléssel,miért is imádok játszani.Aztán megálltam,és megint szégyenlősen pislogtam rá.Lehet,nem így kéne vidítani...-Bo-bocsánat,nagyon beleéltem magam.-vigyorogtam rá kínosan.-Ön miért...vagyis...öhm...Önnek miért nincs annyi ideje játszani?Talán a munkája miatt?Ami...jaj,mit is dolgozik?Elég fiatalnak tűnik,nem nagyon tudok tippelni.-összerezzentem,és látszott rajtam,hogy rájöttem:össze-vissza beszélek.Nem értem,nem szoktam én ilyen lenni...hú de fura.-Sajnálom,össze-vissza beszélek,nem kell válaszolnia,nem tartozik rám,buta dolog volt megkérdeznem!Nagyon szégyenlem magam...-na jó,ez már tényleg kínos,mitől zakkantam meg így?A földet bámultam,filozofálgatva rajta,mitől is viselkedek most ilyen furán.

Gitártokját látva, elkezdtem érdeklődni felőle. Pontosabban, hogy gitározik-e, mert én igen, és igazán érdekes témára találtam. Viszont egy pillanatra lehangolt légkör telepedett közénk, vagyis azután, hogy megemlítettem, hogy nincs annyi időm az én otthoni gitáromra, mint szeretném. Nem tudott hirtelen mit mondani, de látszott, hogy erősen gondolkozik. Valami teljesen random, de mégis kézen fekvő témát akartam felhozni, hogy eltűnjön a nyomasztó csend, egyszóval a kávézóról akartam beszélni, hisz mi más téma lett volna hatásosabb ettől, de mikor beszédre nyitottam volna ajkaim, elém vágott. Nem is bántam, hisz biztos érdekesebb, amiről ő tud beszélni, mint amiről én akarok makogni órák hosszat.
- Igen, ahogy mondja, gitározok, vagyis rosszul mondom. A gitározás az életem,ha nem tehetném,nem is tudom, mit tennék! Az az érzés,amikor a húrjai megpendülnek, és olyan csodás hangokat csalhat elő az, aki tud rajta játszani,mert már megszelídítette a hangszert... Oh te jó ég, le sem írható szavakkal! – Áradozott a gitárról, és tényleg elhittem, amit mondott, hisz amennyi érzést belevitt szózatába. Csak sajnálatos módon nem jutott időm helyeselni, hogy ha nem akadna annyi teendőm, akkor nekem is az életem lenne a gitárom, mert közbe vágott bocsánat kérésével. Én csak pislogni tudtam, hogy ugyan mi szégyellni való akad azon, ha valaki ennyire elhivatott, és szereti azt amit csinál, szóval megvártam míg újabb mondatainak sorozatát elmondja s úgy ahogy megpróbáltam válaszolni az elvetett kérdésekre is.
- Ismerem az érzést, mármint a gitárral kapcsolatosat. Amúgy hány évesnek nézek ki? – Kérdezem tőle, még mielőtt elárulnám, hogy amúgy egy dolgozó ember vagyok. Mosolyogva hallgatom zavart válaszát. Aztán elmagyaráztam neki, hogy mégis miért nincs időm szegény, jó öreg –nem is öreg, még csak most lesz 10 éves- gitáromra. - Azért nem jut rá időm, mert egy lányiskola tanáraként dolgozom, mint matematika és ének-zeneoktató, illetve jó néhány club és szakkör élvezi társaságomat, s folyik kezeim közt, nap, mint nap. Ugyan, érdeklődni bárki felől lehet, amíg nem olyan intim kérdéseket teszel fel neki. Jaj… és jut eszembe, kérlek, tegezz. – Felveszem a legszebb, kisfiús mosolyom, közben próbálok szemkontaktust kiépíteni a lánnyal, azonban ő a földet bámulta zavarában. Nem kis erőre lenne szükségem, hogy képes legyek visszazökkenteni a kicsit „zakkant” valójába, abba, amiben perpillanat megismertem. Aztán mégis rájöttem a titok nyitjára.
- Izé… Ma van valami dolgod? – Kérdezem kissé szégyellősen, ugyanis nem mindennap hív el egy férfi, egy nőt akárhová, éppen bárhová ><. A kérdésemet visszaszívni már nem tudom, így reménykedem a számomra kedvező válaszban, vagyis, hogy ma nem akad semmi dolga, mert akkor megkérném, hogy menjünk el gitározni, csak úgy duóban, semmi kottát nem követve, csak úgy, ahogy éppen gondoljuk, mert akkor születnek a legszebb dallamok. Még mielőtt válaszolni tudott volna, akadt még egy kérdés, amit szerettem volna letudni, vagyis rengeteg kérdés akadt, de most a poén kedvéért egyetlen egyre vagyok kíváncsi, csak a korrektség kedvéért. Később amúgy is ráérek faggatni.
- Sadako-chan, te még iskolás vagy igaz, vagy már van valami munkád is netán? – kérdeztem kíváncsian, mert magamról már meséltem, viszont őt még teljes homály övezi.

Talán tervem egész sikeresnek bizonyult,mintha valamivel jobb kedve lenne,ami azért jólesett.Lehet,hogy a zakkantságom mégse olyan rossz.^^Mondjuk elég furán nézett rám,meglehet furcsállta,hogy ilyen kis szégyenlős vagyok.
- Ismerem az érzést, mármint a gitárral kapcsolatosat. Smile

Amúgy hány évesnek nézek ki?-én erre őszintén megörültem.Hát tényleg nagyon szeretheti a zenét,jaj de jó!De a kérdésére kicsit zavartan néztem rá.Nem igazán tudtam eldönteni,hány éves lehet,még tippre sem.-Hm...esetleg...nem is tudom.Maximum tizennyolcnak tudnám tippelni,de többnek nem.-mosolyogtam rá szégyenlősen,mert hát azért féltem,hogy nagyon eltévesztem.Ő csak mosolyogva figyelte válaszom,úgy néz ki hozzászokott,hogy nem tudják kitalálni a korát.Nem válaszolt a korát illetően,csak az előző kérdésemre.
-Azért nem jut rá időm, mert egy lányiskola tanáraként dolgozom, mint matematika és ének-zeneoktató, illetve jó néhány club és szakkör élvezi társaságomat, s folyik kezeim közt, nap, mint nap. Ugyan, érdeklődni bárki felől lehet, amíg nem olyan intim kérdéseket teszel fel neki. Jaj… és jut eszembe, kérlek, tegezz.-döbbenten néztem rá,majd ez a döbbenet átment bocsánatkérőbe.Nagyon szégyelltem magam,hogy le tizennyolc éveseztem.Nem akartam egy kis ideig ránézni,még akkor sem,mikor olyan kedvesen elnézte,hogy a magánéletéről kérdezgettem.Nekem ez nem így megy,szerintem még ha nem is intim dolgot kérdezek,akkor se illik.De úgy néz ki,másnál máshogy van.Arra,hogy megkért,tegezzem,semmit se tudtam kinyögni,csak bólintottam egyet,majd tovább néztem a földet.De akarva akaratlan észrevettem azt a kisfiús mosolyát,amitől átjárt valami kellemes melegség,deee...annál inkább nem mertem ránézni.Hát most biztos totál dilinyósnak néz,gondoltam magamban,de nem sokáig tudtam ezen agyalni,mert egy újabb kérdéssel kizökkentett.-Izé… Ma van valami dolgod? -felkaptam a fejem.Ez az egy kérdés jó sokat jelentett jelenlegi állapotomban,és amúgy is.Pislogtam rá,kicsit megszeppenve,viszont mikor láttam a szégyenlős arcát,alábbhagyott a pislogásom.Válaszolni akartam,csak közben kérdezett még egyet.
-Sadako-chan, te még iskolás vagy igaz, vagy már van valami munkád is netán?-hirtelen fogalmam sem volt,melyikre válaszoljak előbb.A körmömmel kezdtem babrálni idegességemben,ami természetesen rám jött megint,de csak mert nem tudtam eldönteni,elmondjam-e ki is vagyok igazából.Hogy ki is az a Fukao Yuuna...Azonban megszólalt a telefonom,amire meg is rezzentem,ugrottam egyet a helyemen.-Elnézést,nem haragszik ha...-mutattam a mobilomra,hogy felvehetem-e,meg sem vártam,hogy válaszoljon,gyorsan megnyomtam a zöld gombot.-Halló?Áh Makao-san!^^Nem,semmi bajom,ne aggódj.Igazán?Um...jó...hogy menjek vissza?-ekkor rápillantottam társamra,majd elmosolyodtam,a magam aranyos kislány módján.-Nem,nem megyek.-közben persze folyamatosan pásztáztam Harumit,hogy mikor mit reagál.-Már elígérkeztem...-mosolyogtam sokatmondóan.Nem magyarázkodtam,ezután le is tettem a telefont,és végre először vettem a bátorságom,hogy a szemébe nézzek mindenféle kínos reakció nélkül.-Harumi-sama,kérdezte,illetve...kérdezted,tanuló vagyok-e vagy van munkám is.A korom miatt tanuló vagyok,igaz csak egy nem hivatalos magántanárnál,mert...-nem fejeztem be.Úgy éreztem,neki elmondhatom.Intettem neki,hogy hajoljon közelebb,és belesuttogtam a fülébe,még ha kicsit zavarba ejtő dolog volt nekem.-Ismered Fukao Yuunát,azt a gitáros lányt?-meg sem vártam válaszát,letettem a szemüvegem,úgy sem kell már,és elkezdtem kibontani a hajam.Megráztam a fejem,hogy visszaálljon az eredeti,kissé kócos,hosszú kislányos fekete loboncom.-Én lennék.Ez a...hát...a munkám.-kinéztem az erkélyen,csak hogy ne lássa teljesen az arcom,persze közben szemem sarkából figyelve a fiú reakcióját.

Kérdésemre a választ várva, szomorúan vettem tudomásul, hogy innivalóm, az az édes, mégis kesernyés koffeinbomba elfogyott, azonban arcomon egy unott kép jelezte csak mindezt. Hirtelen halk csengőhang ütötte meg fülemet. A kicsi Sadako-chan annyira megijedt, hogy szinte felpattant helyéről. Bocsánatkérően fordult felém, kezével felemelve a telefont, én pedig értettem mit akar, még ha be sem fejezte a kérését. Apró bólintással jeleztem csak, hogy természetesen, de ő talán már nem is figyelte, hogy nekem mi a véleményem… Ugyan…, nem is kell figyelni, hisz ez alap, természetem pedig amilyen nyugodt, teljesen elnézem neki, meg másoknak is. És ezt egyáltalán nem iróniával gondolom ^^. Egy ismerőse volt az, valószínűleg elég közeli, legalábbis én ezt gondolom. Néha rám pillantott a lány, gondolom azt próbálta leolvasni az arcomról, hogy mit szólok mindehhez, de szerintem nem sok mindent sikerült neki. Talán egy kis érdeklődés látszódhat rajtam, de nem hinném, hogy több. Talán most lesz valami elfoglaltsága, és csuklóból elutasítja a meghívásomat, de ekkor meghallottam, hogy ő már elígérkezett… nos, remélem, ezzel rám célzott volna, de megeshet, hogy ez is valaki más lenne. Letette. Egyre kíváncsibb lettem, hogy akkor mi lesz a válasza, mert időközben eszembe jutott, hogy nekem nincs itt a gitárom. Sietve előkaptam mobilomat, és gyors bepötyögtem egyik haveromnak a következőket: Cső Rio…, Hozd már el a gitáromat tőlem, a kulcs a lábtörlő alatt >.<” A fekete macska kávézóban vagyok. Thx :3
Közben észrevettem, hogy most éppen szemembe tekint, így a kontaktust fenn tartva, figyelni kezdtem, mit akar mondani.
- Harumi-sama, kérdezte, illetve...kérdezted, tanuló vagyok-e vagy van munkám is. A korom miatt tanuló vagyok, igaz csak egy nem hivatalos magántanárnál, mert... – nem fejezte be, legalábbis még nem, mert intésével közelebb hívott. - Ismered Fukao Yuunát, azt a gitáros lányt? – Bólintottam, habár már ez is elkerülte figyelmét, ugyanis szemüvegét levette, copfjait pedig kibontani kezdte. Kis fejrázás után, haja az annyira ismert pózba állt be. Most már nekem is feltűnt, hogy kicsoda ő valójában, ám ezt ő is megerősítette.
- Én lennék. Ez a...hát...a munkám. – Mondta kissé zavartan.
- Áháá… így már értem ^^ De akkor ugyeh ráérsz most >.<? – Érdekes, erre a válasz jobban érdekel, mint, hogy felfedte magát előttem. Nem tervezem azért elárulni a titkát senkinek, mert biztos megvolt az oka máshogy kinézni, szóval tőlem nem kell félnie. Ha pedig kételkedne ebben, hogy nem is említem, akkor meg megnyugtatom. Közben a mobilom meg rezgőre állítva, jeli zsebemben, hogy SMS-em jött. Igen, Rio a gyorsaságáról híres, pláne, hogy motorjával, még dugókban is könnyen eljut akárhová. Előkaptam a készüléket, és megnyitottam a levelet.
„Már itt vagyok! Razz

” – Ez állt benne, mire nagyon megörültem.
- Sadako, ha nem akarod felfedni magad mások előtt, akkor ajánlatos visszabújnod az álcádba, két pillanat és jövök. –Mosolygok rá, aztán eszembe jut, hogy megkérdezzem, nem zavarja-e, hogy elmegyek kicsit >.< - Persze csak ha nem gond…

Bocs, hogy csak ilyen soká válaszoltam >.<""""

Őszintén megörültem,hogy nem csinált nagy felhajtást abból,aki vagyok.Megkönnyebbülten felsóhajtottam,és figyeltem rá.
-Áháá… így már értem ^^ De akkor ugyeh ráérsz most >.<?-meglepődve pislogok rá.Ennyire szeretne gitározni?N-najóóó,be kell vallanom,énis.-P-persze hogy ráérek!^^Már nincs is dolgom,meg hát...-kis szokásomat elővéve(miszerint két mutatóujjamat nyomkodom össze),fejem lentebb hajtva pislogok fel rá.Vicces,le sem tagadhatnám magam.-...te tök kedves ember vagy,veled szívesen vagyok.-érdekes,hogy ezt mondtam,ahhoz képest,hogy alig ismerem,és semmit nem tudok róla úgy istenigazából.De azért tényleg úgy érzem,nem árthat nekem,máskülönben nem fedtem volna fel magam neki.De...mi lesz ha elmondja valakinek?Áh,biztos nem fogja,ő nem olyan.Bár bennem marad az a kis aggodalom,nem igazán foglalkoztam vele.Ekkor előkapta a telefonját,úgy tűnt,üzenetet kapott valakitől.Tényleg,írt is egyet amikor én telefonáltam!Hm...vajon miről lehet szó?Ahogy elnéztem,biztos jó dologról,mert nagyon megörült neki,újra csak azt a szinte rá jellemző mosolyt véltem felfedezni az arcán.
-Sadako, ha nem akarod felfedni magad mások előtt, akkor ajánlatos visszabújnod az álcádba, két pillanat és jövök.-ijedten jövök rá,hogy igaza van teljesen.Kiül az arcomra ez a kis ijedtség egyből.Aztán enyhül az az ijedelem,mert belegondolok,hogy ha így figyelmeztet,akkor biztos nem fog leleplezni,és ez jó. - Persze csak ha nem gond… Very Happy

-fogom a kis régi stílusú,fekete keretes szemüvegem,és visszakapom magamra,rámosolyogva a másik felemre.-Nem,dehogy gond,menj csak.-mosolygok vissza biztatóan,mire ő elmegy.Szépen újra fonogatni kezdem a hajam,nem lesz valami szép,de megfelel a célnak.Elgondolkozom,hova is mehetett?Hm,hm...Így gondolkozok,közben már végeztem a sütimmel is teljesen,de még mindig nem jöttem rá.Folytatom a gondolkozást,csak azért is,és szinte én sem veszem észre,de dőlöngélni kezdek a székkel,előre-hátra.Hintázásom közben rájövök: persze,hisz gitározni szeretnénk,de neki nincs itt a gitárja!Csakhogy éppen hogy végiggondolom,egyszer csak bumm!Akkorát esek hátra,hogy csak úgy nyekkenek,szinte öröm lehetett nézni,vagy épp hallani a puffanást.-Nyuhh...ez...fájt...-nyöszörgöm ott a kövön szenvedő képpel,a kis halk hangomon,de nem visz rá a lélek hogy felkeljek,nem tudom miért.Egész kényelmes,meg igazából el is feledkezek róla hogy ott vagyok,szóval tovább fekszek.Azt is furcsállom,hogy nem jött senki segíteni,de nem is zavar,biztos van dolguk.^^ Annyira...nem is zavar.