Billie Joel Armstrong

Név: Billie Joel Armstrong
Nem: Férfi
Életkor: 19
Születési hely: Oakland, Kalifornia
Hobbi: Ének és gitár, de jól játszik még dobon, szájharmonikán, mandolinon, és zongorán is. Ezek mellett sok időszakos hóbortja is van.

Kinézet: Rövid fekete haj. Zöld szemek. 179cm magas. Szálkás testalkat. Jobb vállára egy felettébb díszes kereszt van tetoválva. Jobb kezén, a hüvelykujja és a mutatóujja találkozásánál egy aprócska csillagtetkó van. Bal tenyerében néhány centis átlós forradás van.

Ruházat: Változó, de jellemző a rövid ujjú ing (főként a fekete, amihez gyakran társul keskeny, piros nyakkendő), fekete farmernadrág. Mindig van nála egy zöld öngyújtó, ha kell, ha nem.

Jellem: Kissé nehézkesen barátkozik a keserű múltja miatt, viszont legbelül egy igazi lázadó, egy valóságos forradalmár. Antiglobalista. És a maga módján kifejezetten vallásos egyén.



1991. július 21.-én láttam meg a napvilágot Jingletownban, egy munkáscsalád ötödik gyermeke ként. Édesapám, Andy jazz dobos és kamionsofőr volt, míg édesanyám, Ollie pincérnőként dolgozott egy Rod’s Hickory Pit nevű vendéglőben. Szüleim már ötéves koromban felfigyeltek az énektudásomra, aminek következtében hamar egy kórházban találtam magam, ahol az öregeknek kellett énekelnem, hogy azok jobban érezzék maguk. Hatéves koromban írtam egy nevetségesen egyszerű dalt, amit még azóta is a naplóm lapjai között őrizgetek. Az első elektromos gitárom 11évesen kaptam az édesapámtól, aki ezután egy héttel később nyelőcsőrákban elhunyt. Az édesapámról már csak az a gitár szolgál emlékül, amit elkereszteltem Blue-nak. Még ebben az évben találkoztam életem legjobb barátjával Tunny-val, az iskolamenzán.
Két évvel édesapám halála után anyám hozzáment egy másik férfihoz, akit én és testvéreim ki nem állhattunk, nem csak mentálisan gyűlöltük a fazont, hanem fizikálisan is.
Fiatalként megállás nélkül metált hallgattam, de mikor meghallgattam a Sex Pistols nevű együttes egyik számát azonnal magával ragadott a punk világa. Szabályszerűen elkápráztatott a már művészi egyszerűség.
14 évesen felléptem abban a vendéglőben, ahol édesanyám dolgozott. Persze karrierem nem indult be, de ekkor rákaptam a színpadi élet ízére, és Tunny barátommal megalapítottuk a Sweet Children nevű bandánkat. A nevünket az iskolai stiklijeink miatt vettük fel. A kétfős bandánk hamarosan háromfősre hízott, egy basszusgitáros srác csatlakozásával. A banda karrierje viszont sohasem indult be igazán, néha felléptünk a Foxboro nevű klubban, de semmi több. Igazából senki sem figyelt fel ránk, egészen egy esős pénteki napig…

*

Egy egészen átlagos pénteknek indult ez a nap is. Az eső megállás nélkül szakadt, aminek köszönhetően az aznapra tervezett fesztivál elmaradt. Eredetileg úgy volt, hogy Tunny-val és Sobrante-val kimegyünk torzulni, de mivel semmi sem volt, így a szobámban poshadtam.
Bezártnak éreztem magam a négy fal között, melyeket különböző felíratok, firkálmányok és poszterek díszítettek. A szoba közepén még mindig ott hevertek a frissen kimosott ruháim, amit anyám csakúgy találomra behajított. Mostanság valamiért nagyon nem jöttünk ki egymással, de ezt annak tudtam be, hogy 17 évesen ilyennek kell lennie a dolgoknak.
Az ágyamban úgy terültem el, mint egy kupac gané, és élveztem a takaróm melegét. Unott pofával kapcsolgattam a TV-t, és próbáltam megtalálni a lehető legkevésbé gyomorforgató adást. Egy pillanatig elidőztem a Spike-tv-n, mikor felhangzott a telefonomon a csengőhangként szolgáló gitárszóló. Egy pillanatra fellelkesedtem, mintha megláttam volna a fényt a sötétben. A telefonom után vetettem magam, majd felkaptam azt.
- Billie! Itt vagyunk a furgonnal. Pattanj le a cumóval együtt és indulunk is. – Tunny volt a vonal túlsó végén.
- Mégis hová ilyen gány időben?
- Próbálunk egyet. – hangjából kihallottam, hogy valami nagy dobásra készül.
- Rendben, azonnal lent vagyok!
Kinyomtam a telefont, majd kiengedtem azt a kezemből, valamiért nem érdekelt, hogy hol és hogyan ért földet. Felkaptam a hátamra Blue-t, megragadtam ez erősítőt, és néhány pillanattal később már a lépcsőn rohantam lefelé. Izgatottan toporzékolni kezdtem a bejárati ajtó előtt, amit anyám becsukott maga után, mikor melóba ment. Néhány izgatott másodperc után megleltem a kulcsot, kinyitottam a zárat, majd szinte feltéptem az ajtót úgy rontottam ki.
Velem szemben a járdára feltolatva megláttam a furgont, melynek kétszárnyas hátsóajtaja nyitva állt. Gyorsan bepattantam hátulra.
- Indulás! – kiáltottam az elől ücsörgő haveroknak.
- Jó, de nem gondolod, hogy így hideg lesz? – kérdezte a röhögéssel birkózó Sobrante.
Ekkor leesett a tantusz. Végigtekintettem magamon és feltűnt, hogy furgon hátuljában egy szál zokniban kuporgok.
- Banyek! – pattantam ki a furgonból. – Mindjárt felkapok valami göncöt! – kiabáltam vissza nekik, miközben már rohantam visszafelé a házba.
Talán új rekordot jelentett az az idő, ami alatt felértem a szobámba, hiszen hamar az úgynevezett váram közepén találtam magam. Ekkor kész mázlinak véltem, hogy egy rakás ruhám a szoba közepén hevert. Találomra kikaptam egy nadrágot, és egy felsőt a kupacból. Elképesztő gyorsasággal beleküzdöttem magam göncbe, majd elindultam vissza a többiekhez. Csak a lépcsőn vettem észre, hogy a randomszerű ruhaválasztásom nem igazán volt szerencsés. Hiszen az egykor még fekete ujjatlanom, és az általam térdnadrággá alakított, szakadt farmerom volt rajtam. Ám mire ez véglegesen tudatosult bennem, inkább már nem fordultam vissza. Az ajtóban még beleugrottam a tornacsukámba, majd becsaptam magam után bejárati ajtót, becsuktam azt, és már pattantam is a furgonba.
Még szinte be sem zártam magam után a furgon ajtóit, mikor elindultunk. Előreküzdöttem magam a hátsó ülésre, onnan pedig az anyósülésre, ami mindig is az én helyem volt.
- Mi van? Talán fűt a szerelem? – kérdezte viccelődve Sobrante, miközben vezetett.
- Dehogy! Csak a tavaszt érzem.
- Héé! A tavasz ravasz! Én már csak tudom, hiszen mindig benyalom. – bölcselkedett a maga módján Tunny.
- De a viccel félretéve, mégis hova megyünk?
- A nagyszínpadhoz.
- Frankó! Ha nem is lesz közönségünk, de felléphetünk egy valódi színpadon is! – ennek a dolognak nagyon örültem. – Bár a vízzel nem lesz gond?
- Hoztam reklámszatyrokat, amibe beletehetjük az erősítőket.
- Jaja! A dobomnak meg úgysem árt, ha meg igen, akkor megvan, hogy mit kérek születésnapra a fatertól.
- Az mindenit is! Taposs bele! Már ott akarok lenni! Ember, már idebent hallom a hulló esőcseppek hangját, melyek úgy csapódnak be, mint egy Armageddon! – hatalmas lelkesedésemben kihajoltam a letekert ablakon, és kifelé ordítoztam. – Kutyák! Hallak titeket, ahogy a hit és kegyelem himnuszát vonyítjátok! De egyiket sem érdemlitek! – ökölbe szorított jobb karom a járókelők felé nyújtottam, majd középső ujjam kiegyenesítettem. – Menjetek, annak a hátsójába, akinek kettő anyja van!
Hirtelen Tunny visszarántott az ülésbe.
- Majd a színpadon lelkesedj ennyire! – nevetett.
- Kicsit elkapott a hév. – vigyorogtam, miközben vakargattam az elázott fejem.
- Hé, azok az idióták még mindig utánunk bámulnak! – szólt közbe Sobrante, aki vezetés közben a visszapillantót bámulta.
Tunny-val mi is hátranéztünk, hogy megnézzük az ámuldozó járókelőket. Ám sokáig nem bírtuk nevetés nélkül.
Miután könnyesre röhögtük magunk, és lenyugodtunk, hátramásztam, hogy nekiálljak behangolni Blue-t és a basszusgitárt. Természetesen nem volt nagy dolgom, hiszen valami csoda folytán Sobrante és az én gitárom szinte sohasem akart elhangolódni. A legnagyobb problémám az volt, hogy Tunny dobjától alig fértem, bár már ez a helyzet is ismerős volt számomra. Elvégre mindig engem vettek fel utoljára…
Éppen az utolsó húrral is végeztem, mikor befaroltunk a színpad mögé. A kocsiból kitekintettünk, és örömmel láttok, hogy az eső még mindig úgy szakad, mintha dézsából öntenék. Hátsó ajtókat gyorsan kicsaptam, kiugrottam az esőbe és már azonnal nekiálltunk kipakolni. Szerencsére közel álltunk meg a színpadhoz, így egy háromfős láncot alkotva simán felpakoltunk mindent. Öt perccel később már minden a színpadon volt, ami kellett, viszont már ekkor olyan vizesek voltunk, mintha ruhástól másztunk volna ki a strand medencéjéből.
Gyorsan nekiálltunk összeszerelni a dobot, ám egy kósza pillantást követően észrevettem, hogy a közeli tömbházak ablakaiból van néhány kíváncsiskodó. Részben megértettem őket, hiszen ekkora zuháréban kevés banda mer játszani, egy fedetlen színpadon. Ekkor én gondoltam egyet, odasétáltam a színpad azon szélére, mely legközelebb volt a bámészkodókhoz, és felemeltem irányukba a jobb karom.
- Helló evribádi! Ne csak nézni tessék, hanem majd hallgatni is! Mindjárt kezdünk! – azzal tisztelegtem egyet, és visszamentem a többieknek segíteni.
Rövidesen végeztünk mindennel. A dob tökéletesen össze volt szerelve, a gitárerősítők a reklámszatyrok védelmét élvezték, míg azok kábelei áztak. Szerencsére nem kellett attól tartani, hogy energiahiány miatt kell abbahagyni a próbát, hiszen Sobrante, mint mindig, most is elhozta a saját maga által fabrikált aksit.
Szépen felálltunk, úgy ahogy a klubban szoktunk zenélni, majd egymásra néztünk.
- Hát színpadon még így sem játszottam.
- Ugyan! Hunyd be a szemed, és képzeld azt, hogy tele van a nézőtér!
- Akkor mire várunk még?! Tunny?!
- Jajj, bocsánat. Kissé elgondolkodtam. – vakarta meg a dobverővel a fejét.
- Megint mi jutott eszedbe?
- Tudjátok, ha isten ennyire nem akarta látni a meghívottakat, akkor nagyon sz*rok lehettek. – elmélkedett hangosan, miközben az eget nézte, ahonnan még mindig hullott ránk a víz.
Miután mind a hárman megengedünk magunknak egy-egy harsány kacat, nekiláttunk.
- És egy, és két, ÉS EGY, KÉT, HÁ!
Tunny még szinte alig ért a rajtot indító szavai végére, mikor én felugrottam, és egy a színpadon álló pocsolya kellős közepébe érkeztem, mialatt egy hatalmasat pendítettem Blue-n. Belekezdtem az őrült pengetésbe, de r ujjaim megbotlottak, mikor hallottam, hogy Tunny elrontotta a ritmust.
- B*zmeg azt a jó… – ordibált a dob mögül, aztán persze gyorsan lehiggadt, és újra nekiláttunk.
Másodjára már tökéletes volt minden.

*

Annak ellenére, hogy több mint fél órája a szakadó esőben áztunk, nem voltunk hajlandóak megállni. Csurom vizesek voltunk, de ezt talán még élveztük is. Bár hangom néhol már el-elcsuklott, eszem ágában sem volt megállni. leírhatatlanul élveztem a koncertünket, amit igazából senki sem nézett meg. Néhány pergősebb szám alatt még a tócsákat is megtámadtuk Sobrante-val, amikben jókat ugráltunk.
Egy kósza pillanatban viszont feltekintettem a környező panelházakra, ahonnan itt-ott emberek bámultak minket. Igaz sokat nem hallhattak, hiszen hangtechnikánk egyenlő volt a nullával, de ezek szerint valami mégis eljutott hozzájuk, bár az is meglehet, hogy csak azt nézték hogyan duhajkodunk a színpadon. És saját véleményem szerint az sem volt egy mindennapos látvány. Én úgy rohangáltam és ugráltam fel, s alá, mint a mérgezett egér. Sobrante előszeretettel ugrált a pocsolyákban, egészen addig, míg egy szólom alatt telibe nem kapott egy fröccsel. „Bosszúból” hatalmasat rúgtam az egyik tócsába, ennek következtében, pedig egy rövid víz rugdos verseny alakult ki. Természetesen a zenénk egy pillanatra sem hallt el teljesen. Tunny mindeközben megállíthatatlanul dobolt, bár elázott hajától, körülbelül annyit láthatott, mint a pulikutya. Ám a ritmust tökéletesen hozta mindvégig, sőt a dobokon összegyűlő víz szétcsapása, egy külön ínyencséggel dobta meg az egészet.

*

Két óra folyamatos zenélés és ázás után már kellően elfáradtunk, hogy ráadjuk a koncertünk, melyet a környező panellakosság egy része nézett. Az utolsó akkordot is lejátszva elengedtem gitárom és széttártam karjaim, úgy, ahogy a keresztre feszített Jézus is teszi. Néhány szívdobbanáson keresztül vártam, majd hátradőltem. Nagyot koppantam a színpad padlózatán, de nem érdekelt. csupán bámultam a még mindig borús eget, ahonnan már csak szitált az eső. Egy hangosat sóhajtottam, majd behunytam szemeim.
- Ez isteni volt! Megérte elázni. - jelentettem ki elégedetten.
- Hé! Már is ráhagytátok? – tornyosult felém egy sötét alak, aki bal kezében egy ernyőt tartott a feje felé, míg jobbját nekem nyújtotta, hogy felsegítsen. – Pedig még csak tíz perce néztelek titeket.
Elfogadtam a férfi segítségét, aki azonnal felhúzott, mire barátaim mellém értek.
- Srácok, mit szólnátok, ha a közelgő országos turnénkon ti lennétek az elő zenekarunk? Tudjátok, az előző nem igazán vált be, viszont ti pont olyan stílusban utaztok, ami nekünk kellene.
Hirtelen azt sem tudtam, hogy köpjek, vagy nyeljek. Ez egy olyan ajánlat volt, amit az életben talán csak egyszer kap egy hozzánk hasonló banda. Jobbra, majd balra tekintettem, hogy leolvassam barátaim véleményét az arcukról, de ők is ugyanúgy sokkolódva voltak, mint én.
- Tudjátok mit? Tessék itt a számom. – nyújtott át egy papír cetlit, amin egy telefonszám díszelgett. – Hívjatok fel, ha sikerült döntenetek! – A fickó olyan hirtelen távozott, amilyen gyorsan jött. Beszállt a kocsijába, majd egy dudálást követően elhajtott.
- Ez igen! – nyögte közbe Sobrante.
- Ki volt ez az alak? – kérdeztem értetlenül.
- Ez? Ez, kérlek szépen Brandon Barnes!! – válaszolt a basszusos felünk.
- Te jó ég! Tényleg ő volt! – csapott a homlokára Tunny.

*

Vicces módon, mikor a srácok kitettek a házunk előtt addigra az eső már maradéktalanul elállt, sőt már a nap is kezdett mocorogni a felhők között. Ezt magamban csak egy fintorral nyugtáztam, majd holmimmal együtt beléptem az otthonunkba. Anyám már hazaért, és éppen a nappaliban süttette a hasát. Lerúgtam lábamról a csukáim, majd elindultam a szobámba. Magam után egy vaskos, vízcsíkot húztam, végig egészen a szobám ajtajáig.
- Billie!! A mocskod nem takarítom fel utánad! Azonnal takarodj ide és… - anyám pampogásának további részét teljességgel elengedtem a fülem mellett.
Higgadtan kinyitottam az előttem tornyosuló ajtót, majd beléptem a birodalmamba, az ajtót pedig erőteljesen becsaptam magam után. Blue-t és az erősítőt letette ma helyökre, majd, úgy ahogy voltam, hasast ugrottam az ágyamba. Arcom a párnába temettem, és próbáltam felfogni az elmúlt órák eseményeit.
~Atyám! Ez micsoda nap! Először a nagyszínpados próba, aztán meg Brandon Barnes feltűnése és ajánlata. Ha most élünk ezzel az ajánlattal, akkor még a végén lehet belőlünk valami! Ezt a kínálkozó lehetőséget meg kell ragadnunk! Nem hagyhatjuk, hogy elszálljon!
Ekkor előkotortam a zsebemből a cetlit, ami az a bizonyos telefonszám virított. Szerencsére nem ázott el a papíros. Miközben a számsorozattal szemeztem eszembe jutott megboldogult nagyapám egyik szlogenje.
„A világon négy olyan dolog van, ami nem jön vissza sosem. Az eldobott kő. A kimondott szó. Az elszalasztott lehetőség. És az elmúlt fiatalság.”

*

Sobrante és én izgatottan várakoztunk a kávézóban. Ugyanis néhány órája Tunny mind a kettőnket felhívott és ide hívott minket, annak ürügyén, hogy valami fontosat akar mondani. kettőnk közül egyikünknek sem volt normális tippje, azon kívül, hogy a tegnapi ajánlattal kapcsolatban van ötlete. A várakozás közben hamar eluntuk magunkat, így barátommal egymásnak kezdtük pöckölgetni az előttünk pihenő alátétet. Rövidesen annyira beleéltük magunkat, mintha egy valódi gombfocimeccset játszanánk. Néhány percen keresztül játszottunk, mire megérkezett a csapatunk harmadik, és egyben utolsó tagja is.
- Hello fiúk! Látom nélkülem is jól elvagytok. – állt meg Tunny az asztalunk mellett, arcán egy erőltetett mosollyal.
- Hali! Talán valami gond van? Nem tetszik az a mosoly.
- Hát ilyen mosottf*s képet már régen láttam rajtad. – állapította meg Sobrante.
- Tudjátok, most kissé összecsúsztak a dolgok… - Tunny az üres széken helyet foglalt.
- Annyira nem lehet nagy baj, hiszen egy napja még minden csodálatos volt!
- Igazából azért jöttem, hogy megmondjam, keressetek egy új dobost, és fogadjátok el az ajánlatot!
- Miről beszélsz te?! – hirtelen felpattantam a székemről, és pulcsijánál fogva megragadtam a srácot. – Ne szórakozz velünk! Mindjárt beverem a képed, ha ilyenek hordasz itt össze! – barátom szavai annyira megrémítettek, hogy az agresszió képében tört ki belőlem.
- Ma elrepülök… - arcán keserű mosoly éktelenkedett, miközben tűrte a szorításom. – Anyám a múlthéten meghalt, és mivel még nem vagyok nagykorú ezért a Japánban élő apámhoz kell kötöznöm.
Szavai hallatán megbénultam, nem akartam hinni a fülemnek, és reménykedtem, hogy az egészet, csak álmodom. Nem akartam elhinni, hogy legjobb barátomat egyik napról a másikra elveszítem. Persze legbelül féltem, hogy bekövetkezik, hiszen az anyja súlyos beteg volt, de nem hittem volna, hogy ilyen hirtelen. Meglepettemben elengedtem, mire ő visszahullott a székébe, én pedig szinte csikorgó mozdulatsor közepette ültem vissza a székemre.
Sokperces csend telepedett hármunk közé. Egyikőnk sem tudott megszólalni, a hirtelen ért sokk miatt.
- Ezt korábban miért nem tudtad mondani? – törte meg a csendet basszusos felünk.
- Tudjátok… - kezdett bele, lehajtott fejjel. – Nem akartam, hogy az utolsó napjaink gyászos hangulatba teljenek. Elég ez a mai is.
- Mikor indul a géped? – kérdeztem közbe lehangoltan.
- Három óra múlva.
- Hát az nem sok… De akkor értelmesen töltsük el azt a három órát, ahelyett, hogy itt sírnánk! – az asztalra csaptam, majd felálltam.

*

Eljött a pillanat, amit senki sem várt. Olyan gyorsan érkezett meg, mintha egy perc sem telt volna el azóta, hogy a kávézóban megtudtuk a rossz híreket. Pedig azóta három tömény óra is elszaladt, amit gondtalanul végigszórakoztunk.
Az egészet egy hatalmas ruha- és párnacsatával kezdtük Tunny-nál, mikor éppen segíteni akartunk neki összepakolni a maradék holmiját. Hatalmas káoszt teremtettünk a szobában, ami végül úgy nézett ki, mintha egy köteg dinamitot robbantottak volna közepén. Öt párnát alaposan kinyírtunk, minek következtében szinte mindent tollpihe borított. Egy pillanatig úgy is éreztem, hogy foszló tollú védőangyalaink repdesnek felettünk. Néhány váza és egy kis asztal is kárát látta a rögtönzött háborúnknak, sőt Sobrante pulcsija is kikészült. Ám egy pillanatig sem zavartattuk magunk. Mikor kiduhajkodtuk magunk bepakoltunk a furgonba és nekivágtunk a városnak.
Én és Tunny félig kibújtunk a nyitható napfénytetőn és onnan szórtuk az áldásunk. Királyi pillanatok kellős közepén voltunk. Álmodoztunk, eltértünk a hétköznapok üres hazugságaitól, és kiélveztünk hátralévő életünk hajnalának kezdetét. Fejemben az erek úgy lüktettek, mintha egy dobszólót akartak volna játszani.
Még folytattam volna az elmúlt három órán való merengést, de már nem tehettem. A repülőre való beszállás a végéhez közeledett. Tunny apja kapuknál várakozott.
- Hát fiúk… lassan mennem kellene, ha nem akarunk a furgonnal a gép elé vágni.
- Csak vigyázz! Fel ne zabáljon a perverzió hazája! – hangom elcsuklani készült, de harcoltam ellene.
- Azért ne feledkezz meg rólunk!
- Soha!
Mind a hárman a könnyeinkkel küzdöttünk, hiszen tudtuk, hogy benne van a pakliban a soha viszont nem látás is.
- Menj már! Indul a géped.
- Öröm volt veletek, és köszönök mindent! – Tunny hátramenetbe kapcsolt.
Fájó volt látni, hogy legjobb barátom távozik. Lehajtottam a fejem, hogy könnyeim ne látszódjanak. Jobb kezem még egy búcsúintésképpen felemeltem, és úgy hagytam.
Felrémlettek barátságunk képei. Végigvillant az agyamon az összes szórakozott, eszelős, rizikós, ijesztő pillanat. És volt egy olyan érzésem, hogy ilyen még egy nem lesz, ez már sohasem tér vissza. Viszont volt egy olyan érzésem, hogy barátom nem lehajtott fejjel kellene búcsúztatnom. Tekintetem felemeltem, s láttam, hogy Tunny-nak is legalább annyira fáj a távozás, mint nekem. Ám hiába fájt az. Mindkettőnk arcára egy-egy vidámkás mosoly telepedett.

*

Kettő kőkemény hónapot tudtam a hátam mögött. átvitt értelemben megjártam azt a helyet, amit még a nem létező ellenségemnek sem kívánnák. Az egész azzal kezdődött, hogy Tunny elköltözött. Ennél fogva én és Sobrante kijelentettük, hogy a banda vagy mind a három taggal van, vagy sehogy sem. Így pedig az elsőrangú ajánlatot sajna veszni hagytuk. Hatalmas érvágás volt ez nekem, de Tunny nélkül már nem volt ugyanaz a banda. Erre az élet egy hónappal később rákontrázott, mikor Sobrante-t egy autósüldözés során a menekülő furgon halálra gázolta. Egészen a mai napig magamba voltam zuhanva. Senkivel sem beszéltem, és semmi értelmeset nem csináltam. Hetek óta a szobámban kuksoltam, és azon csodálkoztam, hogy miért nem rohadtam már bele ebbe a patkánylyukba. A történtek ellenére anyám ugyanolyan kőszívű szipirtyó volt a pasijával együtt, mint korábban. Az igazat megvallva pedig ez az egész kezdett az agyamra menni. Kezdtem unni, hogy állandóan beugat, mert azt hiszi, hogy ő a világ s*ggén a legnagyobb pattanás.
És tessék, már megint ordítozott. A reszelős hangja bejárta az egész házat, pedig semmi szükség nem volt rá, csupán korai ebédről volt szó. Mivel még volt bennem egy szemernyi élni akarás, ezért kikínlódtam magam az ágyból, felkaptam egy nadrágot, és egy ujjatlant, pontosan az, amelyikben utoljára együtt zenélt a banda.
Görcsösen lassan levánszorogtam a lépcsőn, és a konyha felé vettem az irányt. A konyhában éppen a frissel elkészült ebéd illata terjengett. A szipirtyó éppen egy tányérra szedte ki a krumplipürét és rántott húst. Némán helyet foglaltam az asztalnál, és lehajtott fejjel vártam az ebédem.
~Hogy lehetnek az emberek ekkora f*szkalapok? Idáig hallani az összes rohadék hazugságban tocsogó dicshimnuszát! Hát b*ssza meg az összes az Amerikáját! Én nem kérek ebből a sz*rból! Elegem van, hogy ilyen mocskos, képmutató világban élünk! Az összes a TV hazugságaival fekszik, s ébred! Ezen a nyamvadt helyen találkozik a hülyeség az idiótasággal!
Anyám időközben elém hajította az ebédem, és leült tőlem jobbra az asztal egy másik oldalához. Szinte még neki sem láttam az evésnek, mikor belekezdett a hegyi beszédébe. Én erre nem igazán figyeltem, mert elmerültem a saját háborgó gondolataimba. lassan, megfontoltan lapátoltam magamba a krumplit, mikor egy olyan mondat ütötte meg a fülem, amit nem tudtam elengedni a fülem mellett.
- Mégis mit képzelsz magadról? Valamiféle kis b*zi Jézusnak képzeled magad? Azt a két hülyegyereket pedig már igazán kiverhetnéd a fejedből! – ekkor az elszívott cigijét belenyomta a krumplipürémbe.
Válásszerűen, egy laza kézmozdulattal azonnal anyám képébe küldtem az ebédem megmaradt részét. Majd a széket kilökve magam alól felálltam.
- Most ugass, ha mersz! – pár pillanatig dühösen tekintettem rá, majd kiviharzottam az egész házból. Az ajtót olyan elemi erővel csaptam be magam után, hogy az üveg azonnal kitört. Az agyamat beborította a vörös köd, így forrongva vágtam neki az utcának.

*

Alaposan feldobva léptem be a szupermarketbe, bár az elszívott fű mennyisége után nem is csodálkoztam. Elindultam a bolt hátsó része felé, ahol kevesebb szem láthatott. Odaérve pedig elengedtem magam. Véletlenszerűen lekaptam a polcról egy csomag chipset, majd nekiestem azt elmajszolni. Ám hamar rájöttem, hogy a véletlenszerű választásom pocsék volt, mert rémes volt a chips íze, ezért eszem ágában sem volt megenni. Gondoltam egyet, kettőt, hármat, majd menet közben elkezdtem széthajigálni a zacskó tartalmát. Mikor végeztem ezzel észrevettem, hogy a számban megmaradt a borzalmas íz. Ezért egy adag furcsa állagú innivalóért nyúltam, amit gondolkodás nélkül felbontottam. Ittam, s ittam egészen addig, míg jól esett, majd végül „véletlenül” kiöntötte ma maradék frissítőt.
- Hoppá! Nah, mindegy…
Időközben lassan elkezdett kitisztulni a fejem. Hirtelen nyugalmat akartam, magam akartam lenni a gondolataimmal.
Belépve az egy főt kiszolgáló mellék helységbe azonnal láttam, hogy az egészet nemrégen festették újra. Magam mögött az ajtót becsuktam.
~A francba is! Mit keresek itt? Egyáltalán mit csinálok én?
Gondolataim háborogni kezdtek. Gondterhelten leültem a wc-re, melynek a fedele is le volt hajtva. Üveges tekintettel bámultam magam elé, s válaszokat kerestem. Ám hiába is kutattam, nem találtam semmit. Belülről olyan üresnek éreztem magam, mint még soha. Ez a tudat pedig egyszerre szomorított el, és dühített fel. Haragomban felpattantam, és reflexből leszakítottam a használaton kívül lévő törülközőtartót. A dühtől tajtékozva rátekintettem a mosdókagyló feletti tükörre, melyben a saját képemet láttam. Meglátva magam egy pillanatra elállt a lélegzetem. Homlokom a tükörnek támasztottam.
~Ez a holtak városa! A hely ahol minden a semmibe vész. Ez az elátkozottak földje… Itt a mottó a hazugság. Ez a hely a világ közepe, s vége egyben. A grafitit már úgy olvasom le a falakról, mint mások a Bibliát. Nem érdekel már engem már semmi! Nem érdekel!
Kezdtem újra elveszíteni a fejem, de nem úgy, mint az imént. Most kétségbeesett lettem. Szinte már-már a könnyeimmel küzdöttem. Amiben eddig hittem, fokozatosan mind romba dől.
Kínlódva estem neki az egyik polcról zsebre vágott zsírkrétával tükörnek. Felrajzoltam rá az arcom torz mását, majd a falaknak estem neki, amikre különböző feliratokat írtam. Néhány perc alatt úgy kidekoráltam a helyet, mintha évtizedek óta firkálták volna a falakat. Végül még felírtam, hogy „Jos”.
Már éppen indultam volna kifelé, mikor a mosdókagyló szélén egy borotvapengét vettem észre. Elvettem a pengét, majd néhány szívdobbanásig bámultam azt. És végül kitártam a bal tenyerem, s belemélyesztettem a pengét. A vérem sebesen bukkant elő, nekem pedig pont ez volt a célom. Kezem ökölbe szorítottam, majd mikor újra kitártam konstatáltam, hogy egész tenyerem csupa vér, ezt tudomásul véve a Jos felíratom mellé odatapasztottam a véres tenyerem, majd néhány pillanatig vártam. Mikor elvettem a tenyerem örömmel konstatáltam, hogy a kéznyomom tökéletes nyomot hagyott. A fölöslegessé vált borotvapengét beledobtam a mosdóba. Pólóm egyik ujját letéptem és azzal betekertem a vérző kezem.

*

Csupán élni és lélegezni akartam. Túlélni a tragédiát, melyben szinte életem vesztettem. Futni és menekülni volt kedvem. Meg akartam találni azt, amiben hiszek. Itt akartam hagyni ezt az egész kib*szott hazugságáradatot. Mert tudtam, hogy ebben a nem létező városban vesztettem el a hitem. Nem is csodálkoztam rajta, hogy egy új fényt kezdtem keresni.
A szerkényemből dühöngve téptem ki a nagy táskát, és válogatás nélkül pakoltam bele a ruháim és egyéb fontos dolgaim, amik nélkülözhetetlenek voltak. A varázsdobozban eközben valami hihetetlenül arcátlan adás ment. Hirtelen abbahagytam a pakolást. Odamentem a tévéhez, majd fél percig bámultam az álszent f*szságot. Végül meguntam és letalpaltam a TV-t a helyéről. A dobozka azonnal elhallgatott, örökre…
Tovább folytattam a dühödt pakolást. Időközben anyám is megjelent az ajtóban. A szinte már-már szokásossá vált szerelésében. Egy köntös volt rajta, míg a kezében ott füstölgött a bagója. nem csinált semmit csupán némán nézte, ahogyan pakolok. Nem volt szándékomban törődni vele, ezért nem is zavartattam magam. A táskám telerámoltam, majd felborítottam az ágyam, hogy az aljára rejtett pénzemhez hozzáférjek. A pénz rejtegetésének egyszerű oka volt, ugyanis a szipirtyó szó nélkül lenyúlta, ha tudta, hogy merre van. Zsebre vágtam a megtakarított pénzem, hátamra kaptam Blue-t, s kiviharzottam a lakásból. Az ajtóban még magamhoz vettem a köcsög kocsijának a kulcsait.
A holmim bedobáltam a kocsiba, és már éppen indulni akartam, mikor anyám jelent meg. A könnyeivel küszködve csapkodta a motorháztetőt.
- Mégis hová mész? Mihez akarsz kezdeni? Ne menj el! Hiszen… - hangja elcsuklott.
Kiszálltam a kocsiból. Odasétáltam anyámhoz, majd szorosan átöleltem.
~Magam mögött hagyom ezt az egész sz*rt. Már elindultam ezen az úton, milliószor és egyszer, de most nem torpanok meg!
Nem éreztem semmiféle bűntudatot, vagy szégyent. Nem szándékoztam bocsánatot kérni. Már nem volt hová mennem, de mégis a menekülés mellett döntöttem, mert lassan áldozattá váltam.
Lefejtettem magamról anyám karjait, majd lehangoltan megcsóváltam a fejem és beszálltam a kocsiba. Kitolattam az útra majd elhajtottam a messzeségbe. A visszapillantóban láttam, hogy anya az út közepén állva bámul utánam.

*

A negyedik napja jártam egyedül a nagyváros utcáit. A kocsit már az első nap egy parkolóban hagytam, majd kerestem magamnak egy olcsó szállóhelyet, ahol lepakolhatok. Miután az is megvolt nekivágtam, hogy a több milliós városban megtaláljam azt, amiben hiszek. Ám hiába kutattam, szinte észre sem vettem, de elvesztem a betondzsungelben. Egyedül voltam, immáron valóban nem volt senkim.
Egy elhagyatott kis utcában sétáltam. Érdekes módon ez nem csak ebből a szempontból volt így… De mindegy is! Ezt az utat választottam, és immáron csak ezt ismertem. Nem tudtam, hogy merre visz, de éreztem, ha a végére érek ott lesz az otthonom.
Szertefoszlott álmaim üres útján sétáltam. A város már régen az igazak álmát aludta, és én csak magányosan jártam az utam. Csak az árnyékom kísért el az utamon. Az éjszaka csöndjét csupán az üres szívem dobbanása törte meg. Néha olyan badarságokkal tömtem a fejem, hogy valaki nemsokára rám talál és kiment ebből az állapotból…
Magamban azon filozofáltam, hogy vajon mi is van elrontva, de rájöttem, hogy semmi, minden úgy jó, ahogy van. A gondolataimat hallva azonnal ellenőriztem az életjeleim, de nem… még életben voltam.
Lehajtott fejjel sétáltam a csillagos éjszakában, mikor ritmikus dobolásra lettem figyelmes. Igaz a hangokat nem dobok adták ki, hanem nagy valószínűséggel kukák. Pont abból a sikátorból érkeztek, amelyik felé egyre jobban közeledtem. A dobolás, ahogy hangosodott, úgy egyre gyorsabb is lett. Egyre jobban érdekelt, hogy mi folyhat a sikátorba, ezért lépteim megszaporáztam, majd megérkezve habozás nélkül befordultam a sarkon.
A szemem elé egy olyan dolog tárult, amit valószínűleg csakis az éjszakai huligánok szoktak látni. A sikátorban néhány tucatnyi fiatal tartózkodott a hordóban rakott tűz körül. A maga módján kifejezetten családias volt a hangulat. A háttérben megpillantottam három srácot, akik egy-egy felborított kukán doboltak, olyan összhangban, amit ritkán hallhat az ember. Közvetlenül a tűz mellett volt egy cingár srác. Több szempontból is feltűnő jelenség volt. Elsősorban a furcsa hajviselete. Feje egyik fele le volt borotválva, míg a másik felén a fekete haja aránylag hosszúra nőtt. Ujjatlan pólót viselt, így bal vállán tökéletesen látszódott a fekete vaskereszt tetoválása, jobb karján egyéb bibliai témájú tetoválások voltak. Mindkét kezén ujjatlan, fekete kesztyűt viselt. Nadrágján pedig néhány rövidebb lánc csüngött. És nem mellesleg mindenki rá figyelt, kivéve azt a két alakot, akik felém tartottak.
- Hé mit keresel te itt?! Nem ide tartozol! Húzz innen! – esett nekem az egyikőjük.
- Talán akarsz valamit, kisköcsög? – csatlakozott a társa.
- Nem ajánlom, hogy Jimmy bandája közelében ólálkodj, ha nem vagy meghívva!
- Mégis ki ez a Jimmy? – kérdeztem, miközben lassan hátrafelé araszolgattam.
- Te tényleg nem tudod, hogy ki ő? – tört ki az egyik hangos nevetésben. – Ez a balak azt sem tudja, hogy ki Jimmy.
- Idefigyelj, te sz*rházi, addig tűnj el, amíg négyig számolok! 1,2.
- 1,2,3,4! – fejezte be egy alak a háttérből, aki hirtelen közénk ugrott. Meglepetésemre pont a furcsa frizurájú alakkal segített ki. - A nevem Jimmy. Én vagyok a helyi öngyilkos kommandó! Én vagyok az a rém, akiről a mamád is mesélt! A 40 rabló királya! Azért vagyok itt, hogy képviseljem az igazságot az intézmény vénájában! A nevem Szent Jimmy, sokan egy rohadéknak tartanak azért, aki vagyok, de azok a gondolataikat is megbánják.
Ekkor megpróbáltam közbeszólni, de nem igazán jött össze.
- Utálom ezt hajtogatni, de kussolj haver, mert lelőlek, mint egy kutyát! Isten hozott a klubban! Csatlakozz a családunkhoz, mert én vagyok az elveszett emberek felhatalmazott vezetője! – kezét ekkor felém nyújtotta, hogy egy kézfogással üdvözöljön.
Tetszett a dolog, hiszen egy család várt tárt karokkal, olyan, akik hasonlóak voltak hozzám. Nekem pedig pontosan erre volt szükségem.

*

Már egy egész hete, hogy a bandával lógtam minden egyes áldott nap. És az igazat megmondva úgy éreztem, hogy rátaláltam a helyemre, arra, amit annyira kerestem. Megszabadultam a belső érzésektől. A migrén is tovaszállt, s már az agyamnak sem volt lüktető fogfájása. Mindez éppen jókor szűnt meg, hiszen elérkeztem arra a pontra, ahol már nem bírtam volna tovább. De Jimmy jött és segített. Hozott valamit, amire azt mondta, hogy jobb, mint a levegő, és mi szó nélkül rászoktunk. Teleszívtuk magunk, s kiengedtük a daganatból a feszültséget. Az egész olyan volt, mint régen a jó éjt puszi, ami után minden rendbe jött. Semmit sem éreztem, csupán a novokaint és a fű hatását.
Testemen, s tudatomon kívül voltam. A démonjaimat kicsókoltam az álmaimból. Felhőtlen életem volt. Jimmy jól mondta, hogy semmit sem fogok érezni.

*

Alig, hogy kikeltem az ágyból, mikor Jimmy rám törte az ajtót, a szó szoros értelmében. Meglepetten pislogtam az ajtóra, majd rá.
- Na, megint mi van?
- Nincs kedved egy kis reggeli kocogáshoz?
Sejtettem, hogy Jimmy nem egy szokványos kocogásra készül. És ha ő valamire készül, akkor nem lesz unalmas az ember napja. A múltkor kitalálta, hogy a tragacsának nem kell tető, ezért vágjuk le azt. Persze mivel a sima fémvagdalkozás unalmas ezért felvetette, hogy előbb próbáljuk ki a járgánnyal, hogy milyen lehet felborulni egy autóval. Mondanom sem kell, hogy belementem az életveszélyes játékba. Sisakokat szereztünk és kerestünk egy megfelelő helyet. Mint holmi eszelősök úgy estünk neki a bukkanónak, ami azonnal két kerékre dobta a kocsit, majd szép lassan átfordult a tetejére. Jimmy káromkodott egy sort, mert ó kissé gyorsabban szerette volna ezeket átélni, de már mindegy volt. Mivel be voltunk kötve nem esett bajunk.
- Nah, mit szólsz?
- Gyerünk! – azzal indultam is kifelé, de barátom visszahúzott.
- Hóóó! Nem úgy megy az! A tornacsukán kívül minden mást le kell venni! – Azzal ő neki is látott levetkőzni.
Nevetve a homlokomra csaptam, majd nekiláttam levenni a nemrégen felvett göncöm.
Csupán a lábbelink volt rajtunk, úgy léptünk ki az utcára. A járókelők egy része alaposan megbámult minket, de mi nem törődtünk vele. nekiálltunk a véletlenszerű útvonalunkon végigkocogni. Útközben volt egy olyan női sofőr, aki túl sokáig bámult minket és autójával elütötte az egyik stoptáblát. A kerti slaggal öntöző nénike pedig annyira ledöbbent, hogy utánunk fordult, így pedig megúsztatta azokat a járókelőket, akik a slag útjába kerültek. A parkban smároló szerelmespárt egy-egy fejbe kokival megkínáltuk, mikor elhaladtunk mellettük. A kosarazóktól pedig elcsórtuk a labdát egy dobás erejéig.
Jimmy-vel egy nyugodt napom sem volt. Hol egy májgyilkos buliban voltunk, hol a közértből loptunk, hol pedig valakit jól összevertünk, mert egy idióta volt. Felváltva drogoztunk, cigiztünk, és piáltunk. Tojtunk a mások véleményére, csupán a pillanatnak éltünk. Nem érdekeltek a következmények.

*

Immáron a szeretet és harag szülöttje voltam. Én voltam a város Jézusa, de nem a bibliai, hanem nyomornegyed Jézusa. Alkohol, drogok és cigaretta állandó diétáján éltem. De nem volt ezzel semmi gáz. Ilyenek kellett lennem a hasisság földjén, mely nem hitt bennem. Minden nap egy újabb szerelembe, adósságba estem. Ittam, dohányoztam, na meg füveztem. Teljesen elhülyültem, miközben mások kokainját szívtam.
Számomra a 7-Eleven áruház parkolója volt a világ közepe. Ott tanították meg az új mottókat. Itt mondták azt, hogy mindenkinek ott az otthona ahol a szíve dobog. De mégis milyen szégyen, hogy mindenki szíve máshol dobogott.
A bandával éppen a parkolóban múlattuk az időt, mikor valaki megszólított.
- Héé! Csak nem Kétdolláros Bill?! – szólt egy ismerős hang a hátam mögül, miközben épp egy sörösüveg tartalmát gurítottam le a torkomon. A megnevezés ismerős volt. A Kétdolláros Bill nevet még középiskolás éveim elején kaptam, mikor a suliban kettő dollárért árultam a füves cigit. Természetesen néhány hét után elkaptak a tanárok és azonnal kicsaptak.
- Valami bajod van? – megfordultam és meglepve láttam, hogy a mexikói származású Rodriguez állt velem szemben.
- Igen! A mi területünkön tanyáztok! Takarodjatok, amíg szépen mondom!
- És ha nem akarunk elmenni? Mi lesz?
- Szétkenem az agyad a betonon!
Homlokaink ingerülten egymásnak csaptuk, majd közelről farkasszemet néztünk egymással. Dobáltuk egymásra az oltásokat, míg végül meguntam a kis mexikóit és ellőket. Az előbbi fenyegetőzés hamar átcsapott heccelésbe és lökdösődésbe, végül pedig egymásnak estünk. A többiek megpróbáltak szétszedni minket, de egyikükben sem volt akkora akarat, és bátorság hogy maradandóan távol tartson minket egymástól.
A verekedésünknek egy pisztolydörrenés vetett véget. Mindketten ijedten néztünk a hang irányába. Jimmy volt az, a kezében egy füstölgő pisztollyal, amit az ég felé tartott.
- Rodriguez! Most azonnal takarodj innen a szemeteddel együtt, vagy a következő a fejedbe megy! – Jimmy ekkor célba vette a megfenyegetett alakot. Látszott rajta, hogy nem blöfföl, hiszen Jimmy sohasem blöfföl.
A kis mexikói azonnal eltakarodott az embereivel együtt, és azóta a színét sem láttam.
- Jos, jól vagy? Bocs, hogy csak most érkeztem meg, de volt egy kis dolgom.
- Semmi gond, jól vagyok. – válaszoltam, miközben megtöröltem a szám szélét.

*

Mikor megláttam azonnal belém hasított egy olyan érzés, amit még sohasem volt alkalmam átélni. Azonnal tudtam. Olyan volt akár egy veszélyeztetett faj, mely a kihalás felé tart. Nincs még egy belőle. Ő volt az egyetlen és az utolsó. Ő is ugyanolyan szökevény volt, mint én. Senkivel sem működött együtt, akivel nem akart. Az álszentek között nyominak számított, de nálam nem. Olyan volt akár a hurrikán a robbanás kellős közepén. Nekem Ő egy természeti katasztrófával ért fel. Ő egy lázadó, Ő egy szent. Ő a föld sóhaja. Életem hajnalára felszabadulást hozott, amit nem tudtam körbeírni, mert nem jutott eszembe semmi. Tudtam, hogy nagyon veszélyes, hiszen még nem is beszéltem vele, de éreztem, hogy szívem máris úgy tartja kezében, mint egy kézigránátot.
- Szóval ő az? – kérdezte Jimmy, miközben a fa mögül kikukucskált.
- Igen.
- Hát nem mondom, van ízlésed! De, ha csak nézed, akkor sohasem szeret beléd!
- De mégis, hogy menjek oda hozzá? Hiszen, ha ránézek, már akkor elakad a szavam, és a szívem azonnal a torkomba ugrik. Ő egy átlagon felüli lány, egy átlagos világban, és mégsem próbál menekülni, hanem szembenéz mindennel, ami szembejön.
- Oh, hát igen. De neked meg annyi bátorságod sincs, mint egy az esőben kint felejtett házi kedvencnek! Sajnálni valóbb vagy, mint egy elhagyott gyerek! Nem látod, hogy megint egyedül van, és már nagyon unja? Na, haladjál oda! – Jimmy egy hatalmasat taszított rajtam, aminek következtében lebuckáztam kis dombon, egészen a lány lábai elé.

*

- A szavak bent ragadtak, mert mióta beléptél az életembe körülötted forog minden. Szükségem van a hangodra, hogy az kiszabadítsa a szeretetet, ami bennem ragadt. Szóval szólj, mikor jön el az ideje, hogy elmondjam, szeretlek. Annyit akarok csak, hogy megértsd, amikor megfogom a kezed, az azért van, mert ezt akarom. Egy kétségekkel teli világban születtünk, de ebben nincs kétség! Szeretlek. Együtt érzek azokkal a pancserekkel, akiknek még nem volt olyasvalakijük, mint te nekem, mert nem ragadták meg az alkalmat. Pedig csak egy szó az egész. Szeretlek. Amíg te nem voltál, addig sötétben jártam, de te kézen ragadtál és egy új útra vezettél. Szóval, szólj, mikor jön ez az ideje, hogy elmondjam, szeretlek!

*

Túl voltam életem legszörnyűbb reggelén. Mikor felébredtem csak egy vágyam volt. Az hogy átölelhessem Ő-t, de nem volt mellettem, csupán egy levél terpeszkedett a helyén.
A levélben minden le volt írva, tisztán és érhetően. Elhagyott, mert nem voltak normális emberi kapcsolataim, nem sikerült tisztességes társadalmi életet élnem. értéktelen és megbízhatatlan vagyok. Semmi sem állandó, semmi sem tart örökké. Egy homokvár királya voltam, ami most atomjaira hullott. A szerelmünk gyümölcse, immáron átváltozott adóssággá.
Még nem fogtam fel tejesen mindent, ezért berogytam az egyik sarokba és csak bámultam magam elé, hogy válaszokat találjak.
Egy kósza pillanatban elveszítettem a fonalat, majd mire újra megtaláltam már Sobrante ült velem szemben, és sajnálkozóan tekintett rám.
~Tudod miért érdemes harcolni? Miközben nem érdemes meghalni? Elakad tőle a lélegzeted, és úgy érzed, mintha megfulladnál? Felér-e a fájdalom a büszkeséggel? Egy helyet keresel, ahová elbújhatsz? Összetörték a szíved? Romokban heversz. Tudod mit? Tedd le a fegyvert, és add fel a harcot! Már elérkeztél az utad végéhez, és nem tudsz az érzéseiden uralkodni. Nagy árat fizettél a gondolataidért. Valami ma meghalt a szívedben.
- Azt mondod, hogy fejezzem be ezt az egészet? Álljak fel és térjek vissza?
~Most olyan vagy, mint egy hazudozó, aki megbocsájtást vár. Állj fel és hagyd el ezt az üvegszilánkokkal kirakott utat!
Sobrante ezek után szép lassan köddé vált előttem.
- Én csak jobb belátásra akarok térni. Nem akarom elveszíteni a nézeteim. Csupán jobb belátásra akarok térni. Meg akarom tudni, hogy mi értelme a harcoknak… Már tönkretett a sok gyógyszer és alkohol. Túl közel álltam a tűzhöz, mert látni akartam annak minden csodáját, és most…

*

Szívverésem újra én magam szabályoztam, bár már teljesen egyedül voltam. Az esőbe elvesztettem az álmaim, s reménynek jele sem volt. Talán csak túl sokat álmodoztam. lelkemnek most csupán egy mankóra volt szüksége.
Már Jimmy sem volt köztünk. Tegnap kiloccsantotta az agyvelejét az öbölnél. Ám hiába… Senki sem érdekelt már. Egyáltalán érdekelt is bárkit, ha nem érdekel senkit? Életem jelenleg a megnyugvás felé haladt. A várva várt megbékélés irányába. Már csak ebből a rohadt városból akartam eltűnni. Ez az élet és ezek az álmok nem nekem valók voltak.
Senki sem szeretett, mindenki elhagyott. Mindenkinek nélkülem volt jókedve.
Éppen a holmim pakoltam a táskámba, mikor a kezembe botlott a fotóalbum. A fotóalbum, amiben a közös képink voltak. Az együtt eltöltött boldog pillanatok emlékei. Akaratlanul is fellapoztam. És szembesültem a valódi érzéseimmel, amikről már azt hittem, hogy végleg tovaszálltak. Még mindig reménykedtem benne, hogy összefutok vele az utcán. Az arcára még emlékeztem, de a neve már nem ugrott be. Boldog mosolya egy életre belém égett. De mindez hiába volt. Nyom nélkül eltűnt az életemből, és már soha többé nem fogok felőle hallani. Annak ellenére, hogy nekiálltam elégetni az összes képet egyesével tudtam, hogy az arcára örökké fogok emlékezni. Hiszen még most is emlékszem, bár már olyan, mintha ezer éve lett volna. Fölöslegesen bánkódtam, s marcangoltam magam. Még mindig csak rá tudtam gondolni. Viszont az időt, már nem tudtam visszaforgatni. Már csak reménykedtem, hogy a legsötétebb éjszakán mégis elfeledem őt, de az együtt töltött időt soha!

*

Már túl voltam a 19. születésnapomon. A hátam mögött hagytam a zűrös közelmúltat, se a feledés útjára léptem. Otthon üldögéltem az ágyam szélén, miközben Blue-n egy dalt játszottam. Belegondoltam, s rájöttem, hogy már lassan több mint egy éve az egész cirkusznak. Ám nem bántam, hiszen most már minden jó volt, vagyis majdnem minden. ugyanis hiába telt el egy év, még mindig egyedül voltam, és senki sem…
Hirtelen megcsörrent a sokat megélt mobilom. A kijelzőjére tekintve egy ismeretlen számot láttam. Először csupán ki akartam nyomni, de ekkor Sobrante és Jimmy jelent meg előttem. Némán állat egymás mellett, s engem néztek. Tekintetükből kiolvastam, hogy fel kell vennem a telefont. És mivel mind a ketten azt javasolták, ezért fel is vettem.
Meglepetésemre Tunny volt a vonal végén. Hangjának elképesztően megörültem. Pont ő volt, akire szükségem volt. hamar neki is láttunk mesélni egymásnak, ami kettő egész órát emésztett fel. Mikor már nem volt mesélni való, akkor Tunny előrukkolt egy meglepő ötlettel. Felvetette, hogy költözzek hozzá Japánba, ugyanis az apjától nemrég kapott egy kis keretes házat a nagyváros közelében. És ha már ott lennék, akkor alapíthatnánk egy új bandát, a régi idők és Sobrante emlékére. Fél percig gondolkodtam a dolgon, majd igent mondtam az ajánlatra.
Bár Japánnal és a punk zenével kapcsolatban voltak kételyeim.

*

Kissé megilletődve léptem az új otthonom udvarára. Valahogy fura volt az egész. Szinte a levegőben éreztem, hogy ez nem Amerika. Tunny még a kocsiból pakolta kifelé a motyóm, mikor én vettem a bátorságot és bentebb sétáltam a nem túl nagy udvarra. Váratlanul csaholás hangja ütötte meg a fülem. A hang irányába fordulva arra lettem figyelmes, hogy egy németjuhász kutya rohan felém. Tőlem néhány méterrel nekem ugrott, majd ledöntött a lábamról. A földön kiterülve azonnal nyalogatni kezdett.
- Ne félj! – szólat meg valahonnan Tunny. – Nem bánt. Nero imádja az idegeneket.
- Szóval Nero… - állapítottam meg, miközben a nyáladzó kutya szemeibe néztem.
Finoman leküzdöttem magamról Nero-t, majd nekiláttunk bepakolni az a kevéske holmim is. A ház nem volt valami hatalmas. Csupán két kicsi hálószoba volt, egy kis nappali, és egy szűkös konyha, noh és a nélkülözhetetlen fürdőszoba. És még volt egy mindenes padlás is, ahol a kacatoknak volt a helye.
- Nos, mit szólsz? Hát nem király?
- Nem túl tágas, de kettőnknek bőven megfelel! – válaszoltam vidáman.
- Egyébként a banda nevén már gondolkodtál? Nekem az volt az ötletem, hogy lehetne „Crush!”.
- Hmm, nem is rossz! De gondolom, még csak ketten vagyunk.
- Hát igen. De basszusgitárost biztos könnyedén találunk. Aztán pedig csak le kell zsírozni pár fellépést egy klubban és már kész is! Be is futottunk!
- És addig?
- Ne félj! Arra is gondoltam! A fater az én munkámról már régen gondoskodott én pedig találtam neked egy megfelelő állást. Változatos környezet és a szabad levegőn lehetsz, plusz rengeteg új emberrel ismerkedhetsz meg!
- Jól hangzik.
- Akkor el is dőlt! Pizzafutár leszel!
Nem egészen erre számítottam, de kezdetnek nem is volt olyan rossz. Alig néhány órája érkeztem Tokióba, de már volt házam és munkám is. Már csak egy basszusgitáros kellett és egy klub, ahol felléphetünk.