Billie és Alice találkozása

Késő este volt már, de én még mindig nem tudtam elaludni a gyomromból feltörő kellemetlen
morgástól. Ma megint valami ehetetlen zsíros vacak lett volna a vacsora, amit
én rövid úton kis bele is kotortam a kutyánk táljába, aki vidáman esett neki én meg
fen hangon dicsérhettem a szakácsunk főztjét. De közben már fejben bennem volt az a számtalan étterem és pizzéria telefonszáma, amit esetleg felhívhattam, hogy valami ehető
táplálékhoz jussak.
Így mikor a házban viszonylag minden elcsendesedett, tárcsáztam. Egy pizzát rendeltem, s miután leadtam a rendelésemet felvettem a lehető legsötétebb színű ruháimat, ( egy kissé bő szürke felsőt és egy fekete nadrágot) kinyitottam az ablakot és valahogy sikerült átszenvednem magam a vele szemben jó közel álló fára, ahonnan kisebb- nagyobb nehézségek árán le is tudtam mászni. Bokortól bokorig, fától fáig sompolyogva el is jutottam a nagy kovácsolt vas kapunkig, s az árnyékban meghúzódva vártam, hogy meghozzák a pizzámat.
Kitudja mennyi ideig vártam, mire végre megjött. Egy fekete hajú srác hozta, s szemmel láthatóan nem volt oda érte, hogy a világ végére kellet eljönnie egy rendelés miatt.
- Kösz! - Mondtam neki. Már éppen odaadtam volna a pénzt, amikor is rájöttem, hogy a pizza majd nem fog beférni a rácsok között.
Ó, hogy az a...
- Várj egy percet! - Súgtam, bár nem is nagyon értettem, hogy miért, hisz a kapu és a ház között egy igen csak jelentős távolság volt, s nagy valószínűséggel, senki nem hallott semmit sem a házban. Elkezdtem felmászni kapura. Amikor már a legtetején voltam akkor jutott az eszembe, hogy mi is lenne, ha most valaki kinézne az ablakon és az utcai lámpák fényében meglátna.
Tuti, hogy kihívná rám a rendőröket... - Akaratlanul is elvigyorodtam, majd egy- két perc szenvedés után sikerült is lemásznom a srác mellé. Elvettem tőle a pizzámat és odaadtam neki a pénzt.
- Az f@sza, csak most, hogy megyek vissza. - Morogtam magamban dühösen és belerúgtam a kapuba. - Rohadt, vacak, szemét! Mi a francnak kellet ilyen kapu ide?
Jobb ötletem nem lévén úgy döntöttem, hogy miután az éhhalál kerülget, nem fogok finnyáskodni, leültem a földre és ott helyben nekikezdtem a pizzának. A srác még mindig ott állt, s én kislányos zavaromban megkérdeztem tőle:
- Kell valami b@zdmeg?
Nah, ez édes volt...! - Szidtam magam utána

Az öreg megint hozta a formáját, már éppen leülni készültem, hogy kipihenjem ezt a fárasztó napot, de hátsóm még hozzá sem ért a székhez, mikor hangosan rám ordított.
- Billie! Azonnal vonszold ide azt a naplopó s*ggedet!
Legszívesebben visszaordítottam volna neki, hogy gondolkodjon el azon mégis ki hordta ki ma is a legtöbb mesterművét a város négy sarkába, egy nyamvadt céges robogón. Ám inkább lenyeltem a varangyot, mert jelenleg inkább zabáltam a saját csokim, amit kora reggel eresztettem a wc-be, minthogy új állást keressek.
- Tessék, itt van! – Alig hittem a szememnek, mikor csupán egyetlen dobozt nyomott a kezembe, egy kifejezetten messzi címmel ellátva. – A dolgos munkádért itt a jutalmad, tiéd az utolsó fuvar a mai nap! – Szeméből még a vakok is kiolvashatták volna, hogy ez bizony sz*patás. De nem lázongtam, csupán felpillantottam az órára és láttam, hogy bizony munkaidőm végére már akkor sem érnék vissza, ha a sarokra kellene vinni a rendelést. Természetesen a fukar skótja egy fillért sem fizetett a túlóráért, saját vágott szemű népének külykei helyett pedig inkább engem, a mocskos szemtelen amerikait szívatta.
Egykedvűen felültem a csotrogányra, majd szinte repülőrajtot vettem vele. Útközben feltűnt, hogy hangja eléggé betegesnek hatott. Magamban egy kicsit imádkoztam, hogy legalább a ma éjszakát bírja, ki.
Félórát is csalinkáztam, mire megérkeztem a rendelő címéhez. Kissé fancsali fintorral vettem tudomásul, hogy egy kulákék a rendelők. Ezt nem is értettem egy darabig, hiszen akiknek bejött az élet azoknak jobbra is telik egy vacak pizzánál. viszont akkor nagyjából megvilágosodtam, mikor megláttam, hogy a pizzára egy kislány várakozik a kapu túloldalán.
A sztender hathatós segítségével letámasztottam a robogót. Magamhoz kaptam a dobozt, majd odabattyogtam a kapuhoz. Pár pillanatig méregettem a rácsokat, és hamar rájöttem, hogy a doboz bizony nem fog átférni.
- Kösz! – mondta a lány, és már majdnem adta volna át a pénzt, mikor leesett neki is, hogy a doboz bizony nem fog átférni. - Várj egy percet! – Suttogta, majd elkezdett mászni a kapun.
Nagy sóhajtás követően megigazítottam a sapkámat, majd türelmesen vártam, hogy zsenikém leérjen mellém.
Leérve szinte azonnal kikapta a kezemből a pizzát és helyébe az árát nyomta. Kissé faragatlan volt, hiszen még szóhoz sem jutottam.
- Az f@sza, csak most, hogy megyek vissza. – morgolódott, majd belerúgott a kapuba. - Rohadt, vacak, szemét! Mi a francnak kellet ilyen kapu ide?
~Na, ennyit a suttogásról…
~Hogy minek? Hát hogy apád megmutassa világnak, hogy ő mekkora nagy eresztés, és felsőbbrendűnek látszódjon, miközben annyit sem ér, mint a sz*rcsimbók, ami múltkor a lyukamat csiklandozta.
Miközben Jimmy a kapu tetejéről ordibált a lány leült a földre, majd nekiesett a pizzának. sarkon fordultam és már indulni kezdtem, mikor észrevettem valami nagyon rosszat a csotrogányon. A blokkjából szinte ömlött az olaj.
~Nem azt kértem, hogy a visszaút is meglegyen?!
Magamban még elkántáltam egy cifra szitkot, majd tanácstalanul nézelődni kezdtem. Valahogy az Isten sem tudott rávenni, hogy késő éjszaka gyalog vágjak neki ennek a távnak. És még abban sem reménykedtem, hogy gazdagéknál vannak szerszámok. Telefonomon pedig csak annyi pénz volt amiből egy rágót sem tudtam volna venni.
- Kell valami b@zdmeg? – törte meg a csendet a műanyag punk.
- Már hogyne! Az embernek mindig kell valami! – mondtam kissé ingerülten, majd letalpaltam a rohadt robogót, ami azonnal elvágta magát. – Megint egy f*sza nap… - morogtam az orrom alatt miközben leültem az eldőlt robogóra, s azon kezdtem dolgoztatni pattanásig feszült agytekervényeimet, hogy most mit csináljak..

- Már hogyne! Az embernek mindig kell valami! - Vetette nekem oda ingerülten a srác.
Az már igaz... - Gondoltam magamban, miközben elkezdtem nyammogni a pizzán, közben pedig azt figyeltem, hogy a kupac ócskavasát felborítja. Még morgott magának valamit, amit nem igazán halottam, de annyira nem is érdekelt a dolog, jól elvoltam magammal és a pizzámmal.
Miközben ettem továbbra is figyeltem, hogy hogyan sz@rakodik a srác a robogóval. Szinte már vicces volt, majd elnevettem magam, de volt egy olyan érzésem, hogy csúnyán megjárnám azt.
Mint mindig, most is hamar betermeltem a kajámat és most már az üres doboz felett nézhettem, hogy mit össze nem szarakszik a nyamvadt robogóval.
Mit a f@szt össze nem tud itt bénázni... komolyan mondom, ez még nem halott telefonról?
Úgy tűnt, hogy esze ágában sincs használni telefont. Kezdtem belefáradni abba, hogy azt nézzem, ahogy azzal a ronccsal babrál. Elővettem a saját mobilomat.
- Hé! - Morogtam oda neki, mire ő megfordult. Egy laza mozdulattal odadobtam neki a telefonomat, amit ügyesen el is kapott. - Hívj fel valakit, hogy segítsen. Nem akarom, hogy egész este itt zajolj nekem. Még a végén lebukom miattam, bár sejtem ez téged a legkevésbé sem érdekel.
Nem mintha ő érdekelne engem...
Nyilvánvalóan nem tetszett neki amit mondtam, de annyira hidegen hagyott, hogy mit érez, hogy ha a szemembe mondja sem veszem figyelembe. Igazából nem voltam olyan ember, aki a másik baján szórakozik és másokat lenéz. Valójában őt se utáltam, vagy néztem le, csupán fáradt voltam már és nem tetszett a stílusa sem. Olyan tipikus műmacsónak tűnt, akiket világ életemben utáltam és mindig is utálni fogok.
- Ugye tudod, hogy hogyan kell használni? - Vigyorogtam rá lenézően, miközben felálltam és leporoltam magam.
Hajja... úgy tűnik előbújt belőlem a démon...

Igazából hiába is törtem az agyam, még egy darab csavarhúzó sem volt nálam, hogy legalább szét tudjam húzni a blokkot és megnézni mi a gond. Valamiért az öreg olyan fukar volt, hogy még két szem szerszámot is sajnált a csotrogányai mellé mellékelni. Most pedig nagyon is jól jött volna valami szerszámféle.
Mindenesetre a külsőleg végigtaperolható részeket végigmatattam, ám hiába, itt bizony a blokkban történt valami förtelem. Alapjáraton is utáltam ezt a rakás átkot, de most hogy még az unalmast is bemondta, legszívesebben felgyújtottam volna. Ezt meg is tehettem volna, de akkor új munka után is keresgélnem kellett volna. Telefon híján kénytelen voltam felkapni magam, s visszatolni a csotrogányt. Ebbe már belegondolni is rossz volt, hiszen holnap is várt a munka, ráadásul már a hajnal sem járhatott messze.
- Hé!
Kicsit meglepődtem, hogy a kiscsaj még mindig itt élvezi a műsorom, de gondoltam megfordulok, hátha valami hasznosat akar. És bizony, volt olyan kedves és a mobilját dobta felém, amit reflexből el is kaptam.
Hívj fel valakit, hogy segítsen. Nem akarom, hogy egész este itt zajolj nekem. Még a végén lebukom miattam, bár sejtem ez téged a legkevésbé sem érdekel.
~Nézzenek oda! Talán emberséges a kis műanyag punk?! – hitetlenkedett a kapu tetején ücsörgő Jimmy.
Érthető volt az önös indítéka, de akkor is hálás voltam, hogy hajlandó volt segítőkezet nyújtani. Manapság már kevés volt az efféle ember, sőt az ilyenek valódi kinccsel értek fel. Már éppen köszönetet akartam mondani, mikor ő megelőzött.
- Ugye tudod, hogy hogyan kell használni? – arcán egy undorító lenéző mosoly jelent meg, miközben felállt, s leporolta magát.
~Mi van?! – förmedt fel Jimmy, aki menten leugrott a kapu tetejéről, és ha tehette volna, akkor neki is ment volna a lánynak. ~Mégis mit képzelsz te magadról?! Azt hiszed, hogy nagy valaki vagy, mert bejött az élet?! Egy hetet sem bírnál ki a valódi életből te punkimitátor!! Mit tudsz te a mi fajtánkról?!!
Jimmy már régen volt ilyen dühös, de érthető is volt, hiszen egy olyan akárkicsoda szólt be, akinek még a s*ggén ott recsegett a tojáshéj.
Először hozzá akartam vágni a telefonját, de akkor beugrott egy régi emlékkép, aminek hatására meggondoltam magam, s csupán izomból földhöz vágtam a mobilt, ami azonnal alkotóelemeire repült szét.
- Na, tudod, hogy kivel szórakozz! – morogtam félhangosan. Lehet, hogy egy jelentéktelen senki voltam, de én is ember voltam, egy fáradt ember, akivel egy tini kötözködött.
Felállítottam a csotrogányt, majd tolni kezdtem visszafelé.

Kérdésemre a srác teljes erőből hozzávágta a mobilomat a földhöz.
- Na, tudod, hogy kivel szórakozz! - Morogta oda nekem, kicsit hangosabban a kelleténél, félő volt, hogy esetleg meglátja valaki és lebukom. A srác felkaparta a földről a motort és elkezdte tolni. Amíg ő teljes izomból próbálta eltolni a roncsot, addig én felvettem a földről a mobilom maradványait és a pizzám dobozával együtt kihajítottam a kukába. Magasról tettem rá, úgyis túl sokat hívogattak, ami kimondottan idegesített. Utána néztem a srácnak, s akaratlanul is elvigyorodtam.
Heh... berágott rám ... vajon meddig bírná a kis műmacsó...? - A vigyorom egy féloldalas mosollyá vált, utána mentem, s mikor beértem megszólítottam.
- Nem mintha fontos lenne, de széttörted a mobilom és azt valakinek ki kéne fizetnie. Konkrétan rád gondolok, mivel te tetted rönkre. - Ezek után csak igyekeztem visszafojtani a vigyoromat és vártam, hogyan reagál rá a srác. Erősen valószínűnek tartottam, hogy esetleg nekem esik, de jó futó voltam és valamennyi önvédelmi vackot is tanultam.
Miközben mentünk az utca túloldalán egy telefonfülkét.
- Amott van egy őslelet, ha érdekel. - Mutattam a túloldalra.

~Idegesítően nyugodt ez a város! – szólalt meg Jimmy, aki immáron a robogón ücsörgött, miközben én toltam azt. – Emlékszel milyen volt odahaza? Minden éjszaka egy külön élet volt! Pia, fű, erőszak és minden, ami kell! És nézd, most meg mi van, mióta itt vagyunk!! Kell neked ez a szánalmas élet? Odahaza már királyként élhetnél, egyáltalán miért hagytál ott minket?
Belegondolva Jimmy szavaiban valóban igaza volt. Tényleg más életem volt, sőt annyira más, hogy az már egy külön dimenziónak számított a mostanihoz képest.
~És mit érne vele? Mára csupán egy roncs lenne az utcasarkon, aki egy szál füves cigiért öli volna hajlandó… Csak légy kitartó, és meglátod, hogy itt jobb élet vár rád! – Kacsintott felém Sobrante.
Váratlanul arra lettem figyelmes, hogy a tenyérbe mászóan szemtelen lány utánam jött.
- Nem mintha fontos lenne, de széttörted a mobilom és azt valakinek ki kéne fizetnie. Konkrétan rád gondolok, mivel te tetted rönkre. Amott van egy őslelet, ha érdekel. – mutatott a túloldalra, ahol egy telefonfülke ácsorgott.
~Nem is volt éhes ez a csitri… Csupán kellett neki egy próbababa, akiben kedvét lelheti, és rendelt egy pizzát, hogy a futárt cseszegetni tudja! Keverjél már le neki egyet, hogy tudja hányadán is áll!
~Felesleges volna tovább a kezére játszani. Csak örömet okozol neki, ha tovább is folytatod a csipkelődését. Add fel a harcot, és engedj, neki had erőlködjön! Egy vastag betonfalat puszta ököllel úgy sem lehet betörni…
Sobrantenak, mint mindig most is igaza volt. Hajlottam is a tanácsára, bár lelkem egy apró darabkája még lázadni akart és meg akarta mutatni, hogy ki itt az úr.
- Szóval egy csóró pizza futárt fejnél meg egy új telefonért, a módos apád helyett? – kérdeztem egyhangúan, arcomon egy halovány érzelem sem rajzolódott ki, miközben mindenféle gondolkodás nélkül elhaladtam a telefonfülke mellett. Már eszem ágában sem volt telefonálni, sőt már hazamenni sem terveztem. Már csak a pizzériához akartam visszaérni, még a reggel előtt.

- Szóval egy csóró pizzafutárt fejnél meg egy új telefonért, a módos apád helyett? - Kérdezte minden érzelem nélkül a hangjában, s az arca sem árult el semmit sem. Elhaladt a telefonfülke mellett, bár volt egy olyan sejtésem, hogy ez csak olyan " már csak azért se" féle reakció.
- Igen. - Mondtam nemes egyszerűséggel, bár nem gondoltam komolyan csak arra voltam kíváncsi, hogy most reagál e valahogy.
- Dehogy is. Fr@ncnak se kell egy csóró pizzafutár pénze, legfőképpen mert nincs rá szükségem, a míg a csórónak annál inkább. Meg hogy őszinte legyek nem kell nekem telefon. A suliban nem használhatom, amikor dolgozom nem foglalkozom vele és ki az az idióta, aki a szabadidejében a mobiljával babrálni? Ha akarod, vedd úgy, hogy szórakoztam veled. Nevezhetsz Szemét, p!csának ha akarsz, nem nagyon érdekel.
Zsebre vágott kézzel mentem utána, bár fogalmam se volt, hogy hova megy és miért követem.
- Bár a "szórakozás" szót én nem használnám, mivel elég unalmas vagy.
Furcsa volt a hosszú "jó kislány" énem után ilyennek lenni . Régen viselkedhettem úgy és beszélhettem úgy ahogy akartam, s most kimondottan jól esett. Már lassan én is kezdtem elveszteni a fonalat, hogy milyen is vagyok valójában, de még fiatal voltam ahhoz, hogy ezen gondolkodjam, meg nem s számított nekem igazán, csak az, hogy olyan formában fejezzem ki magam, ahogyan azt én szeretném.
- Amúgy... komolyan gondolod, hogy tolni fogod azt a szemetet a pizzázóig? Nem lenne jobb, ha valaki segítene? Csak mert az a telefonfülke még nincs olyan messze.

- Igen. – mondta olyan egyszerűséggel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Erre én csupán kifejezéstelenül megemeltem szemöldököm, majd újra visszatértem a haláli nyugalomba.
- Dehogy is. Fr@ncnak se kell egy csóró pizzafutár pénze, legfőképpen mert nincs rá szükségem, amíg a csórónak annál inkább. Meg hogy őszinte legyek nem kell nekem telefon. A suliban nem használhatom, amikor dolgozom nem foglalkozom vele és ki az az idióta, aki a szabadidejében a mobiljával babrálni? Ha akarod, vedd úgy, hogy szórakoztam veled. Nevezhetsz Szemét, p!csának ha akarsz, nem nagyon érdekel.
Szavaiból lerítt, hogy egy olyan lánnyal van dolgom, aki lázadna a világ ellen és keresi a punkok útját, bár kissé pályát tévesztett. Nem hibáztattam ezért, elvégre manapság azok akik valóban érették, hogy mit is jelent punknak lenni csoda, ha egy falut megtöltöttek létszámukkal. A világunkban uralkodó mocskos rendszer minden elé egy torz tükröt tartott, s a tükörben megjelenő groteszk képet látszatja az emberek irányába. Sajnálatos módon elképesztően kevesen vannak az olyan emberek, akik ezt nem veszik észre. talán pont egy idős lehettem a lánnyal, mikor én is ebbe a hibába estem, és nem kis kalandokon kellett átkelnem, hogy meglássam, mi is van valójában, végül pedig a sorsom egészen idáig üldözött Oaklandből.
- Bár a "szórakozás" szót én nem használnám, mivel elég unalmas vagy.
~Látod? ő is egy a tengernyi közül, aki keresi magát, de még messze van attól, hogy megtalálja valódi önmagát. Akárcsak, mint te néhány évvel korábban!
~Akkor őt is ki kellene vágni az utcára, hogy lássa az igazi életet!
~Nem… Nem… Mindenkinek magától kell megtalálnia a helyes utat, ami önmagához vezet, mert másként semmit sem ér az egész.
Magamban csupán bólogattam Sobrante szavait hallva.
- Amúgy... komolyan gondolod, hogy tolni fogod azt a szemetet a pizzázóig? Nem lenne jobb, ha valaki segítene? Csak mert az a telefonfülke még nincs olyan messze. - ezeket a szavakat gondolkodás nélkül elengedtem fülem mellett.
- Nem igazán sajnálom, hogy unalmasnak gondolsz, hiszen senki sincs a világon, akinek kedvéért képmutatásba bonyolódnék, megint… - mondtam egyhangúan. – Bár az meglep, hogy úgy alkotsz rólam pontos véleményt, hogy két értelmes szót sem váltottunk egymással.
Időközben megfogalmazódott bennem a tervem. Visszaérve a pizzázóhoz, megvárom a reggeli nyitást, majd odabent valahol elbújok, ahol nagyjából kipihenhetem magam a műszakom kezdetéig. Persze ez rizikós akció volt, mert ha az öreg megtalál, akkor képes és befog egész napra mindenféle plusz nélkül. Én pedig a munka miatti több mint 24 órás talpon állást valahogy nagyon nem csíptem.

- Nem igazán sajnálom, hogy unalmasnak tartasz, hiszen senki sincs a világon, akinek kedvéért képmutatásba bonyolódnék, megint... - Olyan egyhangúan beszélt, hogy azonnal a kihalt sivatag jutott róla az eszembe, ahol minden út száraz és egyenes, ez a srác is így beszélt. Minden megjegyzése száraz volt érzelmek nélkül, de egyenes és büszke. Ez azért tetszett, mert nem sok ilyen ember van a mi kis sárgolyónkon. -Bár az meglep, hogy úgy alkotsz rólam pontos véleményt, hogy két értelmes szót sem váltottunk egymással.
- Erről nem egészen tehetek. - Feleltem neki. - Ha mondanál valami értelmeset és nem csak hisztiznél azon, hogy csóró vagy, akkor nem tartanálak unalmasnak, mert lenne más is, amiből gazdálkodhatnék a "képalkotáshoz". De ehelyett eddig csak arról hallottam tőled, hogy nincs sok pénzed, pedig ezt inkább értékelned kellene. Bár valószínűleg arra már csak akkor jönnél rá, hogy milyen szerencsés is vagy, ha már lenne egy csomó pénzed. - A vége elég keserűre sikeredett, el is ment tőle az életkedvem. Persze, hogy így képben vagyok a dologgal kapcsolatban, hisz én is pont ilyen helyzetben vagyok. - Amúgy pedig nem értem, hogy mi ez, hogy most kapásból értelmes dolgokról akarsz beszélgetni ? Eddig alig voltál hajlandó mondani valamit és ha mégis megszólaltál, akkor általában sértegettél. Ne csodálkozz rajta ha én meg a " ha te így, akkor én úgy" módszert alkalmazom.- Továbbra is követtem és még mindig nem tudtam, hogy pontosan hova, csak azt hogy valahova Tokyo-ba. Valójában nem is izgatott. - Bár be kell valljam én sem voltam valami kedves és ha ettől jobban érzed magad, akkor bocs. - Tettem még hozzá, mert az utolsó mondatából az jött le, hogy bár nem akarja kimutatni, valamilyen formában sértette az a feltételezés, hogy ő unalmas lenne. Az, hogy végül ez engem miért is kezdett el hirtelen érdekelni, azt nem tudtam.
Még magamon se nagyon tudok kiigazodni... - Gondoltam magamban, bár úgy rémlett, hogy apám egyszer mintha azt mondta volna, hogy olyan vagyok, mint az anyám: Szeszélyes. - ... Igen, azt hiszem ez a jó szó... szeszélyes... szeszélyes... szeszélyes... - Minél többet mondtam ki magamban ezt a szót, annál jobban tetszett, s végül azon kaptam magam, hogy a fejemben már el is döntöttem, hogy ez a kedvenc szavam.
Hirtelen valahonnan mintha zenét hallottam volna. Erre azonnal felkaptam a fejem. Egy elég szar állapotban lévő kocsi volt a zene forrása, amiben néhány nagyjából nálam 5 évvel idősebb ember ült. A csotrogány ablaka le volt tekerve szinte teljesen, így tisztán lehetett hallani, hogy mit hallgatnak: https://www.youtube.com/watch?v=LoRnbtiLVns
Akaratom ellenére is elkezdtem énekelni halkan a dalt. Már elég régen hallottam, utoljára valószínűleg Dai- val valami bulin, ami után folyton csak elégedetlenkedtünk, hogy sz@r is volt, mint általában.
Elképesztő, hogy hiányzik az a srác. Pedig ő helyből volt hülyébb, mint más nekifutásból.

- Erről nem egészen tehetek. Ha mondanál valami értelmeset és nem csak hisztiznél azon, hogy csóró vagy, akkor nem tartanálak unalmasnak, mert lenne más is, amiből gazdálkodhatnék a "képalkotáshoz".
~Micsodaaa?! Hol volt itt hiszti, te csitri?!! Ha tehetném, már most beleépítettem volna a fejedet, abba a mocskos szádba! Egyáltalán kinek hiszed te magad? Azt hiszed, hogy te vagy a nagy és bölcs műpunk?! Csak látnád magad kívülről…
Jimmy agya lassan kezdett elborulni, minek következtében már állva ordibált a robogóról. Sobrante zsebre vágott kezekkel, s lehajtott fejjel sétált előttünk.
- Eddig alig voltál hajlandó mondani valamit, és ha mégis megszólaltál, akkor általában sértegettél. Ne csodálkozz, rajta ha én meg a " ha te így, akkor én úgy" módszert alkalmazom. Bár be kell, valljam én sem voltam valami kedves, és ha ettől jobban érzed magad, akkor bocs.
Szavain egy kicsit elgondolkodtam, és nem igazán találtam azokat a pillanatokat, mikor sértegettem. A körülményekhez képest talán még kedves is voltam hozzá, bár ez relatív dolog. Van, akinek már az is kedvesség, ha reflexből állba rúgom, de van, akinek még az is sértés, ha bókolok neki. Érthetetlenek voltak az emberek errefelé. Odahaza mindenki egyforma volt, mert eladták magukat a képmutató rendszernek. Otthon voltak a zombi értelmi szintig süllyedt emberek, és a Jimmy és fajtái, akik a rendszer elleni legszélsőségesebb lázadási módszert választották. Én talán megjártam mind a kettőt, ma pedig itt vagyok. Nem álltam egyik oldalon sem, de még a kettő között sem. Talán ezért is volt az, hogy egyedül voltam, hiszen eddig csak egy valaki volt, aki pontosan osztotta nézetei, ő pedig Tunny volt.
Az éjszaka kellemes csendjét rövidesen egy kis zene törte meg, ami egy kocsiból szűrődött ki. Sajnálatomra az a tipikus helyi rockzene szólt, amire szívem szerint sohasem ragasztottam volna, rá a rock jelzőt. Elismertem, hogy sok dologhoz értettek ezek a vágott szeműek, de a rockhoz nem! A zenéjük enyhén szólva is műanyag volt, és tocsogott a cukorban, ahogy kultúrájuk nagy része is. Ódzkodtam is ettől a zenei stílustól, és inkább a jól bevált hazai zenéket favorizáltam. Ezzel sajna jelenleg majdhogynem egyedül voltam itt, hiszen Tunny-n kívül nem ismertem mást, aki hazai zenében utazott volna. talán ezért volt az, hogy négy hetes keresés után sem sikerült a szerveződő bandánkba egy basszusgitárost találni, aki megfelelő mentalitással rendelkezik.
Váratlanul arra figyeltem fel, hogy a kísérőm halkan, de énekelni kezdte a kocsiban szóló zenét.
- Szóval te kedveled a helyi zenei stílust? – kérdeztem, miközben mereven az utat bámultam. – Mégis mi fogott meg benne annyira? Valahogy én eddig még nem éreztem rá…

- Szóval te kedveled a helyi zenei stílust? Mégis mi fogott meg benne annyira? Valahogy én még nem éreztem rá... - Szólalt egyszer csak meg a srác.
- Hmmm.... nem tudom, felőlem akár Havi Metal is lehetne, nekem igazából mindegy, ha jó a dallam és a szöveg. Amúgy én már csecsemő korom óta itt élek, én az ilyeneken nőttem fel. Bár azt nem mondanám, hogy a Japán zene lenne a kedvencem. Miért, te milyen zenéket kedvelsz? Mi az amire te ráérzel és tetszik? - Azon kaptam magam, hogy tényleg érdekel a véleménye.
talán azért, mert én is éneklek és szerettem volna mindenkinek az ízlését kielégíteni. Még
ha nem is kedvelem őt akkor is előfordulhat, hogy hallotta már a zenémet, de nem tetszett neki, amit most már elég valószínűnek tűnt. A kocsiban elhallgatott a zene, és most váltottak: Valami Amerikai zene lehetett, amit még sosem hallottam, de nagyon tetszett: https://www.youtube.com/watch?v=iee_qTmh3WI
A kocsi már egy ideje állt az utca túloldalán, valószínűleg csak azért, hogy a környéken lakókat bosszantsák.
- Hé! Kislány! Nincs kedved velünk lógni? - Kiáltott át nekem az egyik fiú, aki szemmel láthatóan fiatalabb volt mint a többi.
- Kösz nem! Van jobb dolgom is! - Szóltam vissza neki, mire a srác nyomban befogta és pár perc múlva a kocsi tovább ment. - De béna.... Amúgy még nem is feleltél! - Figyelmeztettem az előttem haladót. - Így nehéz beszélgetni.

- Hmmm.... nem tudom, felőlem akár Havi Metal is lehetne, nekem igazából mindegy, ha jó a dallam és a szöveg.
Nem volt válogatós, nem volt valódi fix ízlése, ami sokat el tudott árulni egy ember lelki világáról. Persze taknyos koromban én is ilyen voltam, de aztán sikerült megtalálnom azt a filozófiát, ami a mai napig meghatároz.
- Amúgy én már csecsemőkorom óta itt élek, én az ilyeneken nőttem fel. Bár azt nem mondanám, hogy a Japán zene lenne a kedvencem. Miért, te milyen zenéket kedvelsz? Mi az amire te ráérzel és tetszik?
Meglepett a kérdésével, bár értelemszerű volt, hogy visszakérdez. Már éppen válaszolni készültem, mikor abból a bizonyos kocsiból felhangzott egy ismerős zene, amihez egy nagyon is szép emlékem kötődött. Bár igaz, hogy kanadai banda volt, de kénytelen voltam elismerni, hogy a kanadaiak nagyon is értettek a rockzenéhez, ha máshoz nem is.
Ezt a számot is játszottuk azon a bizonyos első és utolsó koncertünkön az esőben. Ez a „régi” emlék pár éve még kegyetlenül fájt volna, de ma már egyszerre fájt és nevettetett meg. Akkor volt utoljára teljes a banda, s az után soha többé. Tunny kényszerből lelépett, majd nem sokkal később Sobrante megtért a nagyfőnökhöz… Vigaszom csupán az volt, hogy a fentieknek volt humorérzéke, és újra összesodortak engem Tunnyval, ha nem is a legjobb helyen…
- Amúgy még nem is feleltél! – tépett ki a kiscsaj a gondolataimból. - Így nehéz beszélgetni.
- Milyen igaz! Igazából minden, ami valódi punkkal van átitatva az jöhet. Különösképpen szeretem azokat, amik annakidején a bandával játszottunk. Teszem azt az imént hallott Sum 41, de nem mehetek el említés nélkül a Blink 182, az Offspring, a Nirvana, a My Chemical Romance és a Rise Against mellett, de még sokak vannak, akik a képzeletbeli listámon szerepelnek. A Rise Againsthez szép emlékek fűznek, de az örök listavezető az a Green Day. Az ő számaik közül az összest feldolgoztuk, sőt az általam írtak közül néhányat ők ihlettek. – Hirtelen megakadtam a beszédben, hiszen feltűnt, hogy ennyire talán még egy helybélivel sem sikerült elbeszélgetnem, és így belelkesedni. – Azt hiszem egy kicsit elragadott a hév… - mondtam, de hangomból immáron hiányzott az érdektelenség.

- Milyen igaz! Igazából minden, ami valódi punkkal van átitatva az jöhet. Különösképpen szeretem azokat, amik annak idején a bandával játszottunk. Teszem azt az imént halott Sum 41, de nem mehetek el említés nélkül a Blink 182, az Offspring, a Niravana, a My Chemical Romance és a Rise Againts mellet, de még sokak vannak, a képzeletbeli listámon szerepelnek. A Rise Agentshez szép emlékek fűznek, de az örök listavezető az a Grren Day. Az ő számaik közül az összest feldolgoztuk, sőt az általam írtak közül néhányat ők ihlettek. - Nagyon belelkesült ettől a témától, úgy megeredt a nyelve, hogy alig bírtam követni. Akaratlanul is elmosolyodtam rajta. Most láttam először valamiféle érzelmet az arcán. Elhallgatott. - Azt hiszem egy kicsit elragadozta a hév...
- Még, hogy egy kicsit? Amúgy meg az kit érdekel? Én is mindig belelkesedek ha egy jó számot hallok. Ráadásul mivel elég sok stílusú zenét kedvelek ezért ez elég gyakran előfordul velem.
Ha egy olyan számot hallok amit ismerek, nem bírom megállni, hogy ne kezdjek el énekelni. Az mindegy, hogy a szám kitől van, Nightwis, Evanescene, Within Temptation, t.A.T.u., nekem mindegy, persze van még jó pár kedvencem, de pillanatnyilag csak ezek jutottak az eszembe
és...várjunk csak?! Zenekar? Te egy zenekarba játszottál, vagy még játszol? Az tök jó! Én meg csak ink... vagyis... tudod mit, felejts csak el, nem mondtam semmit csak összefüggéstelen hülyeségeket. - Majdnem sikerült elmondanom a titkomat, egy vadidegennek. - Nem sietsz, te véletlenül valahova? - Kérdeztem, mivel feltűnt, hogy miközben beszélt megállt, s mert ez volt a legértelmesebb ötletem, hogy mivel terelhetném el a dologról a figyelmét.

- Még, hogy egy kicsit? Amúgy meg az kit érdekel? Én is mindig belelkesedek, ha egy jó számot hallok. Ráadásul mivel elég sok stílusú zenét kedvelek, ezért ez elég gyakran előfordul velem.
Ha egy olyan számot hallok, amit ismerek, nem bírom megállni, hogy ne kezdjek el énekelni. Az mindegy, hogy a szám kitől van, Nightwis, Evanescene, Within Temptation, t.A.T.u., nekem mindegy, persze van még jó pár kedvencem, de pillanatnyilag csak ezek jutottak az eszembe.
Az általa említett zenekarok közül némelyiktől majdnem hánytam, míg másoknak megörültem, hiszen ha nem is punkot játszottak, de élvezhető zenével szórakoztatták a hallgatójukat.
- És...várjunk csak?! Zenekar? Te egy zenekarba játszottál, vagy még játszol? Az tök jó! Én meg csak ink... vagyis... tudod mit, felejts csak el, nem mondtam semmit csak összefüggéstelen hülyeségeket. Nem sietsz, te véletlenül valahova?
- Ne gondolj olyan nagy zenekarra! – ekkor újra elindultam. - Mi is csak az a tipikus kaliforniai banda voltunk… Jóbarátok összeálltak zenélni, és feldolgoztak minden nekik tetsző számot, amit képesek voltak felfogni. Később persze saját dalokat is készítettünk, főleg akkor, mikor már néha egy-egy csóró klubban felléptünk. Aztán egy esős napon megtörni látszott a balszerencse sorozatunk, hiszen Brandon Barnes-nek annyira megtetszett a zenénk, hogy felajánlotta legyünk az ő elő zenekaruk. Persze amikor bejött az élet, akkor a banda kénytelen kelletlen feloszlott néhány szomorú esemény következtében. Éveken keresztül csendesség volt, de aztán Tunny barátom csörgött és azzal az ürüggyel, hogy új bandát akar indítani Sobrante emlékére, idehívott. Én pedig ezt tökéletes menekülési útvonalnak láttam. Ám mikor megérkeztem szembesültem vele, hogy bizony még semmi sincs az emlegetett bandából, hiszen basszusgitárosnak még nyoma sincs. – enyhén beleharaptam az ajkamba, mert majdnem elnevettem magam Tunny és az én szerencsétlenségünkön. – Már nem igazán sietek sehová, ráérek visszaérni a pizzériához. De ha te lépni akarsz, akkor nyugodtan mehetsz. – eddig végig úgy beszéltem, hogy magam előtt az utat bámultam, de most a lány irányába tekintettem és úgy szegeztem neki a kérdést. – De mit is kell elfelejtenem? Ha már én mesélek neked magamról – bár nem tudtam, hogy miért. – akkor te is elárulhatnál pár dolgot arról a felejtős dologról, mielőtt lelépsz.

A fiú kérdésemre rengeteg mindent elmondott a múltjáról. Meglepett, hogy ennyire bizalmas témáról kezdett el beszélni nekem. Elmondta, hogy a bandája csak olyan barátokból összeállt kis zenekar volt, s amikor Brandon Barnes-t emlegette az állam is leesett. Amikor meg a bandájuk feloszlott én is elszomorodtam egy kicsit, főleg, hogy meg volt a lehetőségük a sikerre, ahogy nekem is. Amikor meg idejött rá kellet jönnie, hogy a bandájából még nincs semmi sem. Még azt is említett, hogy menekült valami elől, bár azt nem tudtam, hogy mitől, de reméltem, hogy nem a rendőrök elől.
- Már nem igazán sietek sehová, ráérek visszaérni a pizzériához. De ha te lépni akarsz akkor nyugodtan, mehetsz. - Miután beszélt szembefordult velem, ami meglepett, hisz eddig az utat nézve ment előre. most viszont egyenesen a szemembe nézett.
- De mit is kell elfelejtenem? Ha már én mesélek neked magamról akkor te is elárulhatnál pár dolgot arról a felejtős dologról, mielőtt lelépsz.
Már kezdtem azt hinni, hogy sikerült elterelnem a figyelmét a dologról, de úgy látszott, hogy az ő figyelmét semmi sem kerüli el, még a jelentéktelen baromságnak feltüntetett fontos dolgok sem.
A fejemben csak úgy kavarogtak a gondolatok, hogy mi az a dolog ami kapcsolatban van a zenével és "ink"-kel kezdődik.
- Ém csak... csak ink...ink...Én inkább csak karaokézni szokta. - Mondtam végül sűrű pislogás közepette. Mindig ezt csinálom, ha hazudok, bár azt nem értettem, hogy most miért, hisz nem egyszer éneklek úgy, hogy csak a felvételekről szól az aláfestő zene és úgy éneklem a dalaimat. Az is olyan karaoke féleség végül is. - Nem vagyok túl jó énekes, ha sokan hallgatnak, mert akkor nagyon izgulok. - Ha lehet ennél a mondatnál még sűrűbben pislogtam. Ez aztán tényleg hazugság volt. Még sose mente el karaokezni az új barátaimmal. - Azért mondtam, hogy felejtsd el, mert arra gondoltam, hogy te biztos cikinek gondolod az ilyesmit és nem akartalak ilyesmikkel fárasztani téged, főleg, hogy azt a nehéz vackot tolod, bár lehet, hogy az csak nekem lenne nehéz. És amúgy egyáltalán nem akartam lelépni.
Csak remélni tudom, hogy nem tűnik fel neki, hogy úgy pislogok, mint akinek a szemébe ment valami, vagy pont azt fogja gondolni, hogy belement valami. - Imádkoztam némán.

- Én csak... csak ink...ink...Én inkább csak karaokézni szoktam. – nyögte ki, sűrű pislogás közepette.
Lehet, hogy a parkolóban eltöltött hónapok képeztek ki talán túlságosan is, de lehet az is, hogy a lány hazudott rosszul, hiszen azonnal feltűnt, hogy valami nincs rendjén a mondandójában.
- Nem vagyok túl jó énekes, ha sokan hallgatnak, mert akkor nagyon izgulok. Azért mondtam, hogy felejtsd el, mert arra gondoltam, hogy te biztos cikinek gondolod az ilyesmit és nem akartalak ilyesmikkel fárasztani téged, főleg, hogy azt a nehéz vackot tolod, bár lehet, hogy az csak nekem lenne nehéz. És amúgy egyáltalán nem akartam lelépni.
Úgy lökte magából a sódert, mintha másra sem volna jó. Ennek hála felidőződött bennem az a korszak, mikor a mottónk maga a hazugság volt. Azok aztán kemény idők voltak. Minden nap egy penge élén táncoltunk, és csupán az oltári nagy mázlinknak köszönhetően éltük meg a holnapot. Jimmy és én úgy vonzottuk a bajt, mint a két ellentétes pólusú mágnes egymást. Volt, hogy az életem csupán egy erőtlen nyögésen múlt, mert ha azt nem hallom meg, akkor lyukas koponyával értem volna végbe. Persze voltak őrült jó pillanatok is, amik hiányoznak, de… de talán mégis jobb nélkülük. Vagy mégsem?
- Hát a „Kell valami b*zdmeg?” kérdésed után nehezen hiszem el, hogy izgulós fajta vagy, de ha te mondod… - ekkor megtorpantam, mert valami olyant láttam, ami nagyon bántotta a szemem. Egy kuka volt az, ami körül több volt a szertehajigált szemét, mint benne.
Letámasztottam a csotrogányt.
- Ha megbocsájtasz… - nem fejeztem be a mondatot, mert mentem összekapni a szemetet és belehajigálni a kukába, ahová való volt. Másnak lehet, hogy nevetséges volt, és semmirekellő, de tudtam, hogy ezzel is teszek valamit a sz*ralakokkal telített bolygónkért. Mert én tudtam, hogy Földből csak egy van, és ha elszúrjuk, akkor nem dobhatunk újra.

- Hát a " Kell valami b@zdmeg?" kérdésed után nehezen hiszem el, hogy izgulós fajta vagy, de ha te mondod... - Egyértelmű volt, hogy nem hitte el amit mondtam, még én se hittem volna el, ha valaki ezzel a dumával jön elő, miután olyan édesen kifejezte magát előttem.
Ahogy mentünk egyszer csak feltűnt előttünk egy kuka, aminek környékén volt a szemét, de persze benne szinte alig volt valami.
Mondhatom szép... ott a kuka, de mellé dobják a szemetet és még a fáradságot sem veszik, hogy felszedjék... Lehet valaki ilyen tapló? - Mérgelődtem magamban és már éppen indultam volna, hogy felszedjem a szemetet, amikor az előttem álló egyszer csak megszólalt, miután letámasztotta a motor roncsot.
- Ha megbocsájtasz... - Mondta, s odament a szemeteshez, hogy a körülötte heverő dolgokat felszedje.
Mintha ő lenne az utcaseprő vagy a szemetes... Más helyett dolgozik... - Néztem ahogy szedi a szemetet és úgy döntöttem, hogy ha már nekem se tetszik akkor besegítek neki. Megkerültem a kétkerekes roncsot és felszedtem pár fém sörös dobozt.
- Ha nem baj, segítek... - Mosolyogtam a fiúra és beledobtam a szemetet a kukába, majd megint lehajoltam, hogy felvegyek egy fém sörös dobozt. - Igazán lehetne több szelektív hulladékgyűjtő a városban... - Morogtam, miközben egy felvettem a sörös doboz után egy kupac összegyűrt papírt is és miután megvártam, hogy a fiú is berakja a szemetet, amit összegyűjtött a kukába én is beletettem mindent amit találtam.
- Ne haragudj, de valahogy nem néztem volna ki belőled, hogy felszeded mások után a szemetet... - Mondtam neki, miután végeztünk.

Sörös doboz, cigarettacsikk, műanyag flakon, taknyos zsebkendő és még hasonlóakból állt a repertoár, amit a kukába száműztünk a még számomra mindig idegen lánnyal. Először meglepődtem, hogy ő is hajlandó besegíteni, de nem bántam a dolgot egy pillanatig sem. Ez végül is róla egy jó dolgot árult el, vagy ő is hasonlóan áll az efféle kérdéshez, mint én, vagy pedig csupán alkalmilag szolidaritást vállalt. Akármelyik is volt, de nálam egy jó pontot ért.
- Igazán lehetne több szelektív hulladékgyűjtő a városban...
- Nah, igen… Ha már ennyire „tepernek” a globalizmus ellen, akkor igazán úgy is tehetnének a nagy mellkas veregetés közepette. – reagáltam, miközben beledobtam az utolsó adag, általam összeszedett szemetet a kukába.
- Ne haragudj, de valahogy nem néztem volna ki belőled, hogy felszeded mások után a szemetet...
Először elmosolyodtam az elhangzó mondaton, majd válaszoltam.
- Valakinek ezt is meg kell csinálnia. És az ilyenekből sajna eléggé kevés van, pedig van az a közhely, hogy csak egy bolygónk van, és csupán egyetlen esélyünk. Ez tényleg közhely, de mégis így van, ha eljátsszuk ezt az esélyt, akkor aztán szívhatjuk a fogunkat és kapkodhatunk a levegőben, de az már régen késő lesz. – Időközben tovább folytattuk a sétánkat. – Igaz ez nem sokat ért, de mégis sokkalta több annál, minthogy a fejem elfordítva továbbsétáltam volna. És köszi, a segítséget! – ezt követően egy rövid csend furakodott közénk. – Egyébként Billie vagyok. – Úgy gondoltam ennyi idő után már nem ártana név szerint is ismerni egymást.

- Valakinek ezt is meg kell csinálnia. - Kezdte. -És az ilyesmiből sajna eléggé kevés van, pedig van az a közhely, hogy csak egy bolygónk van, és csupán egyetlen egy esélyünk. Ez tényleg közhely, de mégis így van, ha eljátsszuk az esélyt, akkor aztán szívhatjuk a fogunkat és kapkodhatunk a levegőbe, de az már régen késő lesz.- Mondta, s közben továbbindultunk. Ahogy körbenéztem csak akkor tudatosult bennem, hogy mennyien is vannak az utcákon, a késői idő ellenér.
Hogy lehet, hogy akkor senkinek sem tűnt fel a szemét? - Kérdeztem magamban, de nagyon jól tudtam rá a választ. Csak amolyan költői kérdésnek szántam ezt magamnak.
- Igaz, ez nem sokat ért, de mégis sokkal több annál, minthogy a a fejem elfordítva tovább sétáltam volna.
Hát igen, pont ezért nem vette senki sem észre... mert elfordította a fejét. - Pont azt mondta ki amit sejtettem a többi emberről.
- És köszi a segítséget! - Ezután beállt egy rövidke kis csönd kettőnk kötött, ami egyáltalán nem volt kínos. - Egyébként Billie vagyok. - Mutatkozott be hirtelen, amin először meglepődtem és azt sem tudtam, hogy mit is kéne erre mondanom, de végül a legegyszerűbb megoldást választottam:
- Alice, bár nem mintha számítana, hogy mi a nevem. - Ezt már csak azért is gondoltam így, mert minél több dolgot tudnak meg rólam az emberek, annál közelebb kerülnek a másik életemhez, amit én igyekeztem minél jobban titkolni és különválasztani az igazitól. -Örülök, hogy megismerhetlek. - Az utolsó mondatomon jót nevettem magamban, hisz az elején egyáltalán nem érdekelt, hogy ki ő és mit csinált, szinte már utálatnak is nevezhetném azt az érzést, ami bennem volt, s most az az érzés mintha soha nem is lett volna.
- Az igazat megvallva az ember olyan lény, ami csak akkor jön rá, hogy milyen fontos is volt az, amit félvállról vett és nem törődött vele, amikor már elveszíti. A szemetelők is valószínűleg megbánnák a tetteiket és mindent jóvá akarnának tenni, csakhogy addigra már késő lesz. Itt nincs olyan lehetőség, hogy a saját hibánkból tanuljunk.
- Ha jól sejtem, akkor te nem vagy Japán igaz? HA tippelnem kéne azt mondanám, hogy amerikai származású vagy.

- Alice, bár nem mintha számítana, hogy mi a nevem. Örülök, hogy megismerhetlek.
Az utolsó mondatot a magam szemszögéből is elgondoltam és egy jót nevettem rajta gondolatban. Minden nap emberek tucatjaival találkozok és eddig még egy ujjamat sem kellett igénybe venni, aki kicsit is elgondolkodtatott volna.
- Az igazat megvallva az ember olyan lény, ami csak akkor jön rá, hogy milyen fontos is volt az, amit félvállról vett és nem törődött vele, amikor már elveszíti. A szemetelők is valószínűleg megbánnák a tetteiket és mindent jóvá akarnának tenni, csakhogy addigra már késő lesz. Itt nincs olyan lehetőség, hogy a saját hibánkból tanuljunk. – Szajkózta el azt, amit az imént én is nagyvonalakban ecseteltem.
- Ha jól sejtem, akkor te nem vagy Japán igaz? Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy amerikai származású vagy.
- De még mennyire, hogy nem vagyok japán! Csupán öt-hat hete költöztem ide. Jingletownban már nem volt maradásom, és barátom pont a legjobbkor keresett fel azzal az ötletével, hogy rámoljak át ide. Persze a helyi közeg nem igazán a szívem csücske, de jobb, mintha anyám károgását hallanám minden nap.

- De még mennyire, hogy nem vagyok Japán! Csupán öt- hat hete költöztem ide. Jingletownban már nem volt maradásom, és a barátom pont a legjobbkor keresett fel azzal az ötlettel, hogy rámoljak át ide. Persze a helyi közeg nem igazán a szívem csücske, de jobb, mintha anyám károgását hallanám minden nap. - Mondta. Ebből több dolog is lejött nekem, mint például, hogy nincs jó kapcsolatban az anyjával és, hogy nem csípi a Japánokat.
A mondatának utolsó felén elgondolkodtam egy kicsit. Mivel az én anyám már nagyon régen, még mielőtt megismerhettem volna, meghalt, ezért nehezen tudtam elképzelni, hogy milyen is
lehet, az, ha valaki az édesanyjával beszélget. Azt meg végkép nem tudtam elképzelni, hogy hogyan tudja valaki annyira utálni azt a személyt, aki életet adott neki, hogy inkább egy olyan országba költözik, amit nem is szeret, a lakóival együtt.
Szóval ennyire nem lehetett kijönni az anyáddal? Fura, mert én azt hittem, hogy mindeni jóban van az anyjával, de ezek szerint tévedtem. És amúgy mit nem szeretsz a Japánokban?Biztosan kérdezték már tőled és már unod, hogy folyton el kell ismételned mindenkinek, aki megkérdezi, de azért engem is érdekelne, hogy miért. - Jelen pillanatban úgy tűnt, hogy ez srác senkit és semmit nem szeret igazán, csak azokat a dolgokat, amiknek köze van a punk stílushoz. Valamennyire megértettem, hisz én is szeretem azt a stílust, de annyi más dolog van még a földön, amit ki lehet élvezni, de ő még sem teszi, s valószínűleg azért, mert nem akarja.
Váljék egészségére.

- Szóval ennyire nem lehetett kijönni az anyáddal? Fura, mert én azt hittem, hogy mindeni jóban van az anyjával, de ezek szerint tévedtem. És amúgy mit nem szeretsz a Japánokban? Biztosan kérdezték már tőled és már unod, hogy folyton el kell ismételned mindenkinek, aki megkérdezi, de azért engem is érdekelne, hogy miért.
- Hát igen, ebből is látszik, hogy az ember alapvetően a kíváncsisága miatt tart ott, ahol van. A válaszom pedig rettenetesen egyszerű arra, hogy miért nem szeretem őket. Nekem ők valamiért túlzottan műanyagok. A kultúra, a megjelenés, a viselkedés és a többi. A gyomrom nem képes befogadni ezt, én pedig nem vágok hozzá jó pofát… Anyám pedig… Nos vele aztán érdekes volt a kapcsolatunk. Véleményem szerint már élvezte, hogy kénye, s kénye szerint parancsolgatott, és szüntelenül kritizált, és én mondom azok a kritikák nem építőjellegűek voltak. Tipikusan az a nő, akinek a feketével van baja, de a fehérbe is beleköt. Visszagondolva még máig sem értem, hogy miért alakultak így a dolgok, hiszen nem mindig voltak ilyenek. Ám miután… - Hangom elcsuklott, hiszen az az ember jutott eszembe, aki… aki úgy szeretett, ahogyan azt szerettem volna. Soha egy rossz szava sem volt. Akkor sem volt képes haragudni egy cseppet sem, mikor megérdemeltem volna. Édesapám. Ő volt az az ember, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem, de mára csupán az emléke és Blue maradt tőle.
- Áhh! Mindegy is! Nem leszek attól jobban, ha panaszkodom. Ám, ha nem nagyon tolakodom, akkor jól látom, hogy te sem a legjobban jössz ki az ősökkel?
~Végre! Már nem vagyunk messze!

- Hát igen, ebből is látszik, hogy az ember alapvetően a kíváncsisága miatt tart ott, ahol van. A
válaszom pedig rettenetesen egyszerű arra, hogy miért nem szeretem őket. Nekem ők valamiérttúlzottan műanyagok. A kultúra, a megjelenés, a viselkedés és a többi. A gyomrom nem képes befogadni ezt, én pedig nem vágok hozzá jó pofát... Anyám pedig... Nos vele aztán érdekes volt a kapcsolatunk. Véleményem szerint már élvezte, hogy kénye, s kénye szerint parancsolgatott, és szüntelenül kritizált, és én mondom azok a kritikák nem építőjellegűek voltak. Tipikusan a a nő, akinek a feketével van baja, de a fehérbe is beleköt. Visszagondolva még máig sem értem, hogy miért alakultak így a dolgok, hiszen nem mindig voltak ilyenek. Ám miután... - Elhallgatott. Volt egy olyan érzésem, hogy komoly dolog lehetett és nem könnyű róla beszélnie. Emiatt némi tiszteletet éreztem iránta, hogy mégis önakaratából képes beszélni róla.
- Áhh! Mindegy is! Nem leszek attól jobban, ha panaszkodom. Ám, ha nem nagyon tolakodom, akkor jól látom, hogy te sem a legjobban jössz ki az ősökkel?
Az kérdése nem lepett meg valami nagyon. Hisz mi mást is gondolhatott volna egy idegen, amikor tulajdonképpen a saját házamból szöktem meg. Elgondolkodtam azon, hogy mit is kéne erre válaszolnom, s végül az igazság mellet döntöttem.
Végül is ő is őszinte volt...
- Az igazat megvallva remekül kijövök az apámmal. Kedves és komolyan igyekszik, hogy nekem a legjobb legyen... túlzottan is. Egyszerűbb lenne kijönni vele, ha nem havonta jönne haza néhány napra, hanem többet lenne velem. Őszintén szólva, meglennék anélkül a bazi ház nélkül is, ha többet beszélgethetnénk. Gondolom azért hitted, hogy nem jövünk ki jól, mert gyakorlatilag megszöktem otthonról. De valójában az apám otthon se volt, csak nem hagy sosem otthon egyedül, így mindig a személyzet vigyáz rám és hát a szakács... nem a véres hurka a kedvenc vacsorám...- Miután ezt mondtam, undorodva kinyújtottam a nyelvem. - De nem akarok csalódást okozni az apámnak azzal, hogy úgy viselkedem ahogy, mert ő abban a hitben van, hogy én még mindig az a jó kislány vagyok pedig... - A mondatot nem fejeztem be végül. - Ami meg az én anyámat illeti, ha szépen akarok fogalmazni, már hároméves korom óta a fellegekben jár. - Könnyen kitudtam mondani, bár régen sokkal nehezebb volt. Ebben nyilván az is segített, hogy már semmire sem emlékszem abból, hogy milyen is volt, hisz olyan fiatal voltam, amikor meghalt. Apa az összes képet eltüntette anyáról a halála után, legalábbis Silvi néni ezt mondta.
- Am... ha nem veszed zokon, hogy megkérdezem, de hány éves vagy?