Egy új ismeretség!

Egy a kevéske szabadnapjaimból. Ilyenkor többnyire odahaza nyúztam Blue-t, vagy Nero-val kínlódtam. Ám most erre nem volt lehetőségem, hiszen Tunny tegnap este sikeresen összehozott egy csőtörést, most pedig az egész ház, egy akváriumra emlékeztet. Ezért is volt az, hogy fogtam magam és elindultam járni a város utcáit. Sétám közben rádöbbentem, hogy valóban Tokió talán az egész világ legbiztonságosabb városa. Enyhén szólva is fura volt ez a nagy nyugi és biztonság, a Jos-os korszakom után.
Furcsa volt a sok elegánsan öltözött, karót nyelt figura, akiknek már az nagy esemény volt, ha a zebrán való átkeléskor villogott a zöld lámpa. Azon egyenesen pánikozni kezdtek, mikor fogtam magam és fél másodperccel a zöld előtt megindultam az útnak. magamban csak röhögtem a szánalmas barmokon, akik vakon meghajoltak a rendszer akarata előtt és egy darab szárazsz*arért eladták magukat. A helyi tini lányokról nem is beszélve, akik már attól elmentek, ha csupán kettő másodpercig rájuk pillantottam. Szánalmas volt az itteni helyzet! Azt hittem, hogy Amerikánál rosszabb nem lehet, de Japán mindenre rápakolt egy lapáttal.
~Ennek a bagázsnak sem ártana, ha ide is eljutna a valódi punk, nem pedig az a műanyag gané, ami a meséikben megy. Mi is az a punk kínai mese?
~Az japán és anime!
~Egyik kutya másik eb! Menjünk együnk!
Jimmynek mint sokszor most is igaza volt, a gyomrom már kellően korgott, így pedig nem sokat haboztam, oldalamon a két fazonnal bekanyarodtam az első gyorsétterembe, amit találtam. Miközben sorban álltam, arra lettem figyelmes, hogy barátaim eltűnnek, ahogy azt szokták. Erre csak megrántottam a vállam, majd elgagyogtam a tündibündi kis csajnak a rendelésem.
Kaptam egy tálcár, rajta a cukros vizemmel egy dobozkában, és a hússal megspékelt zsömlémmel. Ülőhely után kutattam, de nem találtam szabad asztalt, hiszen az összest elfoglalták a kicsi szemű törpék, kivéve egyet, ahol nem helyi törpicsekek táboroztak, hanem egy lány, egy lány, aki bizony nem ebbe a rendszerbe illet, hiszen szőke haja, és kék szeme nem volt errefelé jellemző.
Mivel nem voltam ló, hogy állva egyek ezért megindultam felé, odaérve tálcám levágtam az asztalra, majd helyet foglaltam vele szemben. Igazából nem érdekelt, hogy vár-e valakire, vagy sem, én csak meg akartam tömni a burám és kész.

Mindig jólesik egy séta, pláne, ha azt az ember egy baráttal teszi. Ám esetemben ez a barát kezdett egyre irritálóbb lenni. A buszon álltunk, és rázódtunk, és habár nem volt tömve a jármű, ő mégis közvetlen közelről bámult az arcomba és vigyorgott, mint a vadalma. Kerek arca volt, és tüsi haja. A lányok körülöttünk talán olvadtak volna tőle, de engem egyre jobban irritált. Szívesen távolabb húzódtam volna, de akkor meg visszahúzott magához.
Villámgyorsan le kellett koptatnom magamról. De hogyan..?
A buszról leszállva hangosan kordult a gyomrom.
- Éhes vagy? Gyere, meghívlak – mutatott egy gyorsétteremre nyálas vigyorával, én viszont legszívesebben lekarmoltam volna magam.
Lelki tusámból semmit sem vett észre: kinyitotta előttem az ajtót és szinte besodort. A helység tömve volt japán iskolás lányokkal és fiúkkal – pergő nyelvvel beszéltek pasikról, lányokról, suliról, lógásról. Elmosolyodtam: és azt vettem észre, hogy a fickó megint közvetlen közelről vigyorog az arcomba. De hogy mikor került elém…
Na elegem van! A sor elejére álltam, és barátságos mosollyal kértem egy menüt. A srác a pultnál nem kérte ki tolakodásomat, nem úgy, mint a hátam mögött állók: azok hangosan méltatlankodtak bunkóságom láttán.
Általában udvarias és barátságos voltam, ám ezt a fickót szerettem volna lerázni, és ha ehhez az kell, hogy szemétnek lásson, akkor annak fog látni.
Nem tudom, miért nem tudtam egyszerűen megmondani neki, hogy kopjon le végre. Pedig biztosan sokkal egyszerűbb lett volna.
A hatalmas szendvics társaságában lehuppantam egy üres asztalhoz és végre fellélegeztem. Újdonsült irritálóm nem volt annyira bunkó, mint én: még mindig a sorban küszködött, és türelmetlenül bámult a sor elejére.
CSATT!
Kerek szemekkel néztem a fekete hajú srácra, aki lehuppant elém. Nem sokat törődött velem, azonnal evésnek látott.
- Neked is szia! – köszöntem. - Na meg jó étvágyat!
Továbbra sem törődött velem túl sokat. Vállat vontam és beleharaptam a szendvicsbe. Egy kis darab saláta az ölemben landolt.
- Fenébe...
- A tálcát nem dísznek adják! - vigyorgott a srác.
- Igaz... én azt hittem, porfogónak van - vigyorogtam vissza.
Ekkor hirtelen megérkezett új ismerősöm is, gyomorforgató vigyorával az arcán. Leült mellém és azonnal közelebb akart húzni.
„Ó, könyörgöm, ne már!”, forgattam a szemem, és távolabb húzódtam. Követett, erre még távolabb mentem.
Kis játékunk addig – addig húzódott, míg a túloldalon bele nem ütköztem a fekete hajú fiúba. Ránéztem, ő pedig vissza rám: és felnevettem, hisz elképzeltem, mit láthatott.
- Bocsi – nyögtem ki, majd felálltam és visszavittem a széket eredeti helyére. Mire leültem, az irritáló fickó ismét mellettem volt: de olyan közel, hogy alig tudtam mozdulni.
- Nem mennél arrébb kicsit? – ez a lebutított verziója volt annak, hogy „Basszus, húzz már odébb!”
- Zavarlak? – kérdezte, és a saját vállára hajtotta a fejem és simogatni kezdett.
„Ezt nem hiszem el!”, forgattam a szemem, és el akartam tolni magamtól…

- Neked is szia! – köszönt rám a szöszke. - Na meg jó étvágyat!
Csupán egy haloványát bólintottam felé, amivel le is tudtam a visszaköszönést és a többi vakot. A hamburgert majszolva eszembe jutott egy gyorséttermi kalandom, amit még Jimmyvel éltem át a korai időszakban. Ám az még semmi sem volt a pizza lopós akciónkhoz képest. Még tisztán emlékszem arra az estére.
Arcunkat kendővel takartuk el, egy-egy csurig megtöltött vizipisztollyal felfegyverkezve berontottunk a félig üres pizzériába. Azonnal lőttünk mindenkire, aki a közelben volt. A pult mögött álló idétlen barna csajt hamar nevezhettük volna egy vizes póló versenyre, olyan állapotba varázsoltuk. Amíg az elázottak hőbörögtek és csodálkoztak, mi megragadtuk a kiszállításra várakozó pizzákat, amik a pulton tornyozódtak, és elrohantunk velük a vak világba.
- Fenébe... – sopánkodott a világfájdalmas szöszke, mikor sikerült a salátáját egy tálcán kívüli pályára állítania.
- A tálcát nem dísznek adják! – szúrtam oda neki.
- Igaz... én azt hittem, porfogónak van. – vigyorgott vissza.
Ekkor váratlanul megérkezett a balekja pasija is, aki enyhén szólva is irritálóan ki volt indulva. Vele ellentétben a lány kevésbé volt ott a szeren, sőt mintha most inkább kerülte volna a felesleges nyáladzást, és székeiken ülve fogócskázni kezdtek az asztal körül, egészen addig, míg szöszkéje nekem nem ütközött.
- Bocsi. – nyögte ki felém.
Én csupán vállat rántottam, de ez nálam nem annyit jelentett, hogy beletojok, abba hogy mit csináltok. Oh de még mennyire hogy nem.
A felemás páros amint újra egymás mellett ült megint kezdték a már lassan ingerlővé váló játékukat. tanácstalanul másik üres asztal után néztem, de nem volt a láthatáron egy sem.
A kangörcsöske már megint kezdte… Én itt untam meg a játékukat. Az asztal alatt úgy sípcsonton rúgtam a csávót, hogy az kis híján a tálcájába fejelt fájdalmában.
- Na, ide figyelj te p*csrágó! – mutogattam felé kezemben a kajámmal. – Húzzál el a budira és verd ki ott, vagy takarodj, amerre akarsz, de ne az asztalomnál akarjál b*szni! Világos?! – Szövegem befejeztével a nyelvem hegyére keveredett szezámmagot a csávó hajába köptem.

A fiú, aki eddig hangtalanul tűrte kis játékunkat, most megunta. Annyit vettem észre, hogy újdonsült barátom megremeg a fájdalomtól, majd:
- Na, ide figyelj te p*csrágó! Húzzál el a budira és verd ki ott, vagy takarodj, amerre akarsz, de ne az asztalomnál akarjál b*szni! Világos?!
„Oh, köszönöm, Istenem!”, gondoltam hálásan az égire, bár aki megérdemli, az inkább a velünk szemben ülő vagány srác. Ugyanis, hála neki, a fickó kissé távolabb húzódott, sőt mi több! Kijelentette, hogy elmegy, hoz még innivalót – miközben még a fél pohara tele volt. Direkt néztem, hogy a wc felé megy – e, de nem.
- Kösz… és még egyszer bocs érte! Sajnos nem akar lekopni rólam – fintorogtam. – Habár, van egy olyan érzésem, hogy még nem zárta le a témát…
És lőn: igazam lett! A fickó, alighogy visszatért, rögtön belekötött a srácba.
- Na ide figyelj, kölyök! Sem az étterem, sem az asztal nem a tiéd, én pedig azt csinálok, amit csak akarok, szóval ha nem tetszik, ne nézd! – mondta, és átkarolta a vállam.
Na jó, itt én is meguntam. Nem vártam meg, míg asztaltársunk megtorolja a beszólást – inkább magam nyomtam a fickó fejét a tálcájába. Elnézve a srác egyre sötétülő arcát, még örülhet, hogy én büntettem meg.
- Jah, amúgy Lizzie vagyok! – mondtam vigyorogva.

Kangörcs Matyi hamar megmutatta, hogy ő is a tipikus félórás barmok közé tartozik, hiszen nyomós ok nélkül fogta magát és elment még egy adag cukros vízért, annak ellenére, hogy még jó adag volt a poharába. Már előre láttam magam előtt, hogy micsoda nagylegény lesz, ha visszatér.
- Kösz… és még egyszer bocs érte! Sajnos nem akar lekopni rólam. Habár, van egy olyan érzésem, hogy még nem zárta le a témát…
Ugyan, hogy zárta volna le… A félórás barmok csak akkor tanulnak, ha nyomatékosítjuk érveinket. Ezt még odahaza tanultam meg, egy parkolóházban.
- Na ide figyelj, kölyök! Sem az étterem, sem az asztal nem a tiéd, én pedig azt csinálok, amit csak akarok, szóval ha nem tetszik, ne nézd!
~Héjhéj! Ezt néz micsoda arcos! Te jó ég, mindjárt el kell rohannom a budira, mert különben csoki vész lesz!
Jimmy kissé eszelősen ugrálta körbe a hülyegyereket, miközben már öklét ropogtatta. Azt az egyet bántam, hogy ő csupán szellem módjára átnyúlt a fazonon.
~Különben is! Azt csinálom, amihez kedvem szottyan! Az az enyém, amire én azt mondom! És te pedig legfőképpen ne ugass be!
Jimmy fejbe rúgta a csávót, mire az hirtelen belefejelt a tálcába. Kissé meglepődtem, de hamar rájöttem, hogy valójában nem Jimmy volt az, hanem a szöszke.
- Jah, amúgy Lizzie vagyok!
Valamiért bemutatkozott, bár nem tudom, hogy miért. Abszolút nem érdekelt, de ha már benyögte a kicsit sem helyinek mondható nevét…
- Billie. – mondtam egykedvűen miközben a köcsögöt bámultam.
Elgondolkodtam rajta, hogy mit is csináljak, és mire az utolsó két falatot is bemajszoltam már meg is voltam. Megint az asztal alatt mesterkedtem, ám most nem rúgtam, hanem talpaltam, méghozzá pontosan a családi ékszerei közé. Cipőm talpa alatt szinte éreztem a kissé eldeformálódott tojásokat. A csávó fájdalmában természetesen felvonyított, de én nem is zavartattam magam, inkább csak nyugodtan törölgettem a kezeim egy darab szalvétával.
Miután végeztem felálltam az asztaltól, majd mikor elhaladtam a még mindig a fájdalmaival küszködő pasas mellett, egészen véletlenül megragadtam a széke támláját és felborítottam, úgy ahogy volt.
Zsebbe tett kézzel kiléptem a gyorsétteremből, majd körbetekintettem az előttem elterülő utcán.
~És most?

- Billie – mondta a srác bőbeszédűen.
Alaposan megjegyeztem a nevét – főleg, miután az asztal alatt belerúgott, majd felborította a székestül kéretlen udvarlómat. Elvigyorodtam, majd a távozó srác után néztem.
„Hát igen, van stílusa…”
Pár pillanat után észrevettem, hogy tökéletesen elment az étvágyam. A fickó tálcájára toltam a részemet, fizettem és elmentem. Kissé figyelmetlenül léptem ki az ajtón – ugyanis rögtön felborultam egy fekete hajú srácban.
- Né, szia Billie! – vigyorogtam idiótán. – Öhm, bocsi – kértem bocsánatot ma már harmadjára – kicsit figyelmetlen vagyok… - felkecmeregtem a földről és a kezemet nyújtottam, hogy segítsek.

Tömeg, tömeg és megint csak tömeg. Nem igazán szerettem a kellős közepén ácsorogni. Nagyot sóhajtottam, majd már éppen indulni készültem, mikor valaki hátulról belém jött, s ez pont elég volt ahhoz, hogy elvágódjak. Eleinte azt hittem, hogy a marhája jött máris utánam, és kér még egy adagot, de hangja alapján nem ő volt az.
- Né, szia Billie! – vigyorgott szöszke, mint a vadalma. - Öhm, bocsi kicsit figyelmetlen vagyok…
Felállt, majd szinte azonnal a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Egy fél pillanatig bámultam a segítségnyújtásul szolgáló kezet, majd magamtól felálltam.
- Te most szórakozol velem? – kérdeztem egyhangúan.
~Mit akar ez a liba? Vigyázz még a végén rád tapad, és arra ébredsz egy napon, hogy a folyton a nyakadban lóg!
Komótosan leporoltam magam, ingem gallérját megigazítottam, majd vártam a választ, ha már ennyire nem szabadulhatok szöszkéjétől.

A srác nem vette igénybe a segítségemet: magától felállt, leporolta magát és egykedvűen kérdezte:
- Te most szórakozol velem?
„Bunkó!”
- Bocsánatot kértem és mondtam, hogy véletlen volt, mit vagy úgy oda?! – kérdeztem meg morcosan. – És egyébként is: talán nem az ajtó kellős közepén kellene megállni ábrándozni! – mutattam rá a nyilvánvalóra, és arrébb rángattam néhány méternyivel, majd szembefordultam vele és a lábamat a korlátnak támasztottam a teste mellett. - Na, és most nyögd ki, mi bajod! - szűrtem a fogaim között.
Igazából rendkívül barátságos lány voltam, de ha valaki bunkó, akkor én is az vagyok. Csak azt kapja, amit ad. Még én is utáltam magam, amikor ilyen voltam: tehát elképzelni sem mertem, mivel viszonozza a srác kedvesnek aligha mondható kérésemet.

- Bocsánatot kértem és mondtam, hogy véletlen volt, mit vagy úgy oda?! – Kezdett bele a károgásába. - És egyébként is: talán nem az ajtó kellős közepén kellene megállni ábrándozni!
Szavai elárulták, hogy ő most igen is meg akarta nekem mutatni, ki itt a vezér, de hiába, hiszen nekem az égvilágon nem volt semmi kedvem pazarolni a drága szabadidőmet.
Viszont azzal igen is sikerült meglepnie, mikor megragadott és odébb ráncigált, és szembefordult velem.
- Na, és most nyögd ki, mi bajod! – szólított fel, mintha ő lett volna itt a valaki.
Igazából alig akartam hallani a fülemnek, ezért a biztonság kedvéért inkább kisujjam segítségével kihalásztam a fülemből egy kisebb adag szutykot, amit találomra egy járókelőre pöcköltem, mert annak nem tetszett a feje. Ezt követően hangosan megköszörültem a torkom.
- Tulajdonképpen semmi! – jelentettem ki hidegvérűen. – Csupán nem értem, hogy miért néztél ki ennyire magadnak… - kényelmesen elhelyezkedtem a korláton.
A lány mögött ácsorgó Jimmy már lassan felrobbant, annyira mehetnékje volt valamerre. kínjában már az óráját pedzegette, de én mit sem törődtem vele.

- Tulajdonképpen semmi! Csupán nem értem, hogy miért néztél ki ennyire magadnak…
Válaszát hallva először halkan kuncogni kezdtem, aztán pedig hangosan nevettem – néhány diáklány kíváncsian fordult korlátnál veszteglő párosunk felé. Nagy nehezen elcsitultam, majd kitörölgettem pár könnycseppet a szememből.
- Hát, egoizmusért nem mész a szomszédba te sem! Egy: te ültél az én asztalomhoz, nem én a tiédhez. Kettő: nem mondtam, hogy rúgd le az irritáló fickót, habár hálás vagyok érte! Három: véletlenül mentem beléd az ajtóban, mert neked persze ott kell andalogni! És te ebből már azt olvasod ki, hogy rád vagyok kattanva?! Nem fáraszt, hogy ilyen beképzelt vagy? – kérdeztem tőle költőien, majd megfordultam, hogy otthagyjam végre. Gondoltam, menni szeretne már, és én is rendkívül untam a vitát. Higgyen, amit akar!
"Mekkora egy bunkó! Egyáltalán mit hisz magáról? Hogy ő az isten, vagy mi?"
, durrogtam magamban. Viszont éreztem, hogy még valamivel tartozom és ez nem hagyott nyugodni. Megálltam és visszafordultam. További szidalmakra készült talán, ezért lehet, hogy megleptem a válaszommal.
- Amúgy... kösz - mosolyogtam hátra és válaszát meg sem várva elindultam...

Szöszkéje nem sokáig bírt magával, így hamar hangos nevetésben tört ki, amibe még bele is könnyezett.
~Hát van egy kis arca, ha így képes reagálni…
Miközben Jimmy keselyű módjára körözött alig akartam hinni a szememnek, mikor Sobrante is megjelent a lány mögött ácsorogva. Drága barátom nem nagyon mutogatta magát mióta ebben a városban laktam, sőt csoda volt, ha egy héten kettőször látom, de ma már másodjára van itt.
- Hát, egoizmusért nem mész a szomszédba te sem!
~Te beszélsz?!
- Egy: te ültél az én asztalomhoz, nem én a tiédhez.
~Mos komolyan marakodni akartok? Fölösleges egy ilyen apróságon civódni, inkább ismerkednétek meg normálisan, ha a sors már így egymásba hajigál titeket! Az az asztal egyébként is az étterem tulajdona!
- Kettő: nem mondtam, hogy rúgd le az irritáló fickót, habár hálás vagyok érte!
~Örülhet, hogy ilyen kegyes voltál hozzá!
- Három: véletlenül mentem beléd az ajtóban, mert neked persze ott kell andalogni! És te ebből már azt olvasod ki, hogy rád vagyok kattanva?! Nem fáraszt, hogy ilyen beképzelt vagy?
Hogy beképzelt lettem volna? Oh, nem ez semmi sem volt, mióta ebben a rehab közegben vegetáltam azóta, olyan voltam, mint egy kedves aranyhalacska.
~Mit pattog itt ez a szőke pingvin?! Pofozd fel és akkor majd észreveszi magát!
Egy pillanatra valóban meg is fordult a fejemben, hogy visszarántsam a lányt és lekeverjek neki kettőt, de aztán bevillant egy emlékkép, ami közel sem volt olyan kellemes, mint a korábbiak.
~Ne... Csak várj, és fülelj! – szólt szokásos nyugodt hangján Sobrante.
- Amúgy... kösz.
Ez volt az a szó, amit már nagyon régen hallottam egy vadidegentől, és mi tagadás jól esett újra hallani, ha nem is neki segítettem, csupán magamért álltam ki. Becsülni valóak voltak az olyan emberek ebben a sz*rtengerben, akik képesek voltak kimondani a köszönöm szót, hiszen mára már szinte tabu volt ez az egyszerű szó.
- Amúgy… semmiség! Igazán szívesen legközelebb is! – szóltam utána, majd reakcióját meg sem várva átugrottam a korláton és elindultam az út túloldalára. A száguldozó autók között indultam el, de mégsem féltem, hogy az egyik halálra gázol. Emelt fővel ballagtam egyenesen előre, miközben a gumik csikorgását hallottam közeledni. Egy kocsi alig tőlem fél méterre állt meg, s úgy dudált, mintha egy eszelős ülne a volán mögött. Én felé sem tekintve felemeltem a karom, s csendre intettem.
A szemközti járdára átérve egy szép kis hitetlenkedő tömegbe botlottam, akik nem merték elhinni, hogy imént mit műveltem.
- Nem tetszik valami?! – szóltam rájuk, miközben áthaladtam köztük.

A srác egy "nincs mit" után az útra vetette magát és a túloldalra vágtázott: csikorogtak a kerekek, hangos anyázás és dudaszó verte fel a kocsizajt. Az egyenletes sor megtört egy pillanatra. A srác csak beintett válaszképp, majd lazán a túloldalra sétált.
"Súlyos halálvággyal küszködik... a marha!", gondoltam magamban.
Ekkor szórakozottan az órámra néztem - és azt hittem, megáll a szívem. Az óra szerint ugyanis már régen a forgatáson kellene lennem. Buszra pattantam és reménykedtem, hogy nem vették észre a hiányomat.
Észrevették. Ezt onnan tudtam, hogy az operatőr azonnal hozzám sietett, és átkarolta a vállam. Miközben fojtott hangú jó tanácsait hallgattam, hogyan viselkedjek a főnökkel és hogyan ne, eszembe jutott, mit mondott mindig Ross. "Pontosság, pontosság, pontosság!", ezt darálta mindig, mint valami átkozott papagáj. Mivel kis kieséssel álltam újra munkába, ezért még vissza kellett szoknom ahhoz, hogy mindenütt óramű pontossággal jelenjek meg.
A főnök valóban nem értékelte, hogy rögtön első nap késtem. Nem érdekelték a magyarázataim, leordította a fejem, majd azonnal munkába állított. Egész nap játszottam, ahogy csak tőlem telt, és talán még élveztem is. Sikoltoztam, sírtam, nevettem, beszéltem, ahogy csak megkívánta az őrült forgatókönyv. De vajon nem ezt csinálja minden ember az életben is?
"Az a reggeli srác nem!", erre a gondolatra megakadtam a szövegben, úgyhogy elölről kellett kezdeni az egész jelenetet.
A nap végén szinte repültem a boldogságtól, mikor a főnök végre így szólt:
- Rendben, emberek, mára végeztünk! Rendeljünk egy pizzát, mit szóltok?
Hangos éljenzés adta tudtául: senki sem bánja a meghívást. Én azonban nem kértem az örömünnepből, pihenni vágytam, semmi mást.
Megkerestem a lakókocsimat, magamra csuktam az ajtót és felkattintottam a lámpát. Barátságos sárga fény világította meg az ütött - kopott fotelt, a kis lámpákkal körülvett tükröt, a különböző, jó illatú piperékkel teli asztalkát, a szekrényt és a kis ágyat. Többen kommentálták, hogy a főszereplőnek talán valami nívósabb öltöző kéne, de én ragaszkodtam ehhez a kopottas kis szobához. Itt laktam mostanában, mivel a városi lakás túlságosan messze volt ide.
Pontos mása volt anyáménak.
Leszórtam magamról a ruhákat, és a zuhany alá álltam, majd fél óra ázás után azt a régi piros pulóvert vettem föl, ami valamikor anyué is volt, és egy fekete térdnadrágot. Jólesett kényelmeset viselni a jórészt fojtogató göncök után. Az asztal elé ültem, rákönyököltem és az arcomat ezúttal nem a tükörbe, hanem a kezembe temettem. Fáradt voltam.
Arra riadtam fel, hogy valaki megköszörüli a torkát, majd kedvetlenül mondja:
- Meghoztam a pizzát!
A hang nagyon ismerős volt. Felnéztem.
"Jaj, ne már!", gondoltam, ahogy megláttam a fekete hajú srácot.
- Nem én rendeltem... - mondtam hangosan. - A rendező lakókocsija... - már magyarázni kezdtem volna, merre van, de rájöttem, hogy a forgatás helye kész labirintus, és hogy aki nem ide született, talán nehezen különbözteti meg egyiket a másiktól. - Várj, odavezetlek! - mondtam inkább, majd elmentem mellette hogy mutassam az utat.

Céltalanul sétáltam és próbáltam élvezni ennek az elb*szott világnak minden egyes pillanatát, egészen addig, míg telefonom meg nem szólalt. Hirtelen megtorpantam, mélyen a zsebembe nyúltam, hogy kihalásszam a kütyüt. Rátekintettem a kijelzőre, és kissé forrongva olvastam az egymást követő betűket. Utáltam, mikor ő hívott, ezért is volt az, hogy általam kitalált, titkos gúnynevén szerepelt a telefonomban. Sejtettem, ha nem veszem fel, akkor végem, ha pedig felveszem, akkor vége a napomnak. gyorsan döntenem kellett, és én megpróbáltam a kisebb rosszat választani, így felvettem a telefont. Még alig emeltem a fülemhez a készüléket, mikor már ordított benne az az irritáló hang.
- Billie!!! Mégis mi a poklot csinálsz, hogy ilyen messze vagy attól a vackodtól?! Ne válaszolj, inkább gyere azonnal dolgozni, mert Tashi megbetegedett!
- Egy óra múlva ott vagyok. – válaszoltam olyan higgadtan, ahogy egy ilyen helyzetben lehet.
- Szó sem lehet róla! Maximum tíz perc, és itt legyél!
- Akkor annyi lesz… - mondtam, majd dühödten kinyomtam a telefont. – Te is olyan vagy, mint egy f*sz, csak éppen a bőrt nem lehet lehúzni a fejedről!

*

A végbelemet is húztam magam után annyira kifutottam magam, hogy időben megérkezzek. Szemét egy főnököm volt, aki egy másodpercnyi késésért is képes lett volna kirúgni, főleg engem, mert amerikai vagyok. Egyetlen szerencsém az volt, hogy jó futó voltam, és aránylag közel is voltam.
- Végre itt vagy, te nyavalyás! – Förmedt rám az öreg, a pult mögül. – Óriási forgalmunk van ma, és veled együtt is csak hárman vagytok.
~Csak én k*rvára szabadnapos volnék ma!!
- Azonnal kapd össze magad és pattanhatsz is a csodajárgányodra! Mire vársz még?! – Úgy ordibált, mintha az életéről lett volna szó.
- Azonnal! – Válaszoltam hegykén, miközben már az öltöző irányába tartottam.
Átvedlésem közepette azon gondolkodtam, hogy vajon ki lesz-e fizetve ez a plusz napom, de hamar rájöttem, hogy valószínűleg nem. Elvégre az túl szép is lett volna, és amúgy is szabadnapért nem fizetnek…

*

~Filmesek mi? – kérdezett Jimmy, aki a hátam mögött nem ült, hanem állt a robogón, miközben én az autók között cikáztam nagy sebességgel. ~Szerinted hány ripacs lesz köztük?
- Nem tudom… De megjöttünk! – Mivel hirtelen kellett megállnom nagy sebességnél, és a csotrogányomnak csupán az első féke volt jó, ezért majdnem sikerült fejre állnom vele.
Az utcákon eltöltött idők után egészen jól tájékozódtam a civilizált környezetben, de ez a hely kifogott rajtam is. Az egész olyan volt, mint egy patkánylabirintus, amiben még egy kis iróniát is véltem felfedezni, a köcsög filmeseknek köszönhetően.
Végül meguntam a már szinte céltalan kóborlást és találomra választottam. Stílusosan beromboltam, megköszörültem a torkom, majd majdhogynem belekezdtem abba a nyálas szövegbe, amit az öreg még az első napomon rágott a számba.
- Meghoztam a pizzát!
Alig akartam elhinni, hogy kit látok, mikor felnézett az illető. Az a kicsit furcsa szőkeség volt, akivel még a nap eleje felé futottam össze.
~Nézzenek oda! Egy asszisztens a drága? – Jimmy hangjából csak úgy áradt a gúny. ~Vagy esetleg takarítóként dolgozik és elfáradt az édes?
- Nem én rendeltem... A rendező lakókocsija…
- Nekem aztán mondhatod… - morogtam magamnak.
- Várj, odavezetlek! – azzal útnak is indult én pedig kénytelen voltam követni, ha ki akartam jutni ebből a patkánylabirintusból.
Már egy ideje sétálgattunk, mikor eluntam magam.
- Egyébként hello! Vagy már annyira bejött az élet, hogy a magamfajtát meg sem ismered, Szöszke? – kérdeztem egy kis baráti szemtelenséggel a hangomban. – Vagy csupán meg sem akarsz ismerni…

Egy idő után elunta magát a srác, és azonnal a kóstolgatásomba kezdett.
- Egyébként hello! Vagy már annyira bejött az élet, hogy a magamfajtát meg sem ismered, Szöszke? Vagy csupán meg sem akarsz ismerni…
Több helyen bele tudtam volna kötni, de most inkább hirtelen szembefordultam vele.
- Egyébként... hello! Magadfajtát...? Miért, te látsz bármi különbséget kettőnk között? Mind a ketten egy idióta parancsai szerint pattogunk, hogy meg tudjunk élni egy idegen labirintus kellős közepén. Attól, hogy színészkedem, te pedig pizzafutár vagy, nem lesz egyikünk se jobb vagy rosszabb - feleltem neki, majd hirtelen elvigyorodtam. - Ja, és a nevem Lizzie, nem Szöszke! - ismét megindultam, majd hirtelen befordultam egy rozzantabb lakókocsi mellett. Billie, kis fáziskéséssel, utánam.
- Amúgy... honnan jöttél? És mit keresel itt Japánban? - kérdeztem tőle, hogy ne egymás szurkálásával teljen az idő.

Az asszonyság nem sokat váratott magára, hamar hozta a formáját, és szembefordult velem. Látszólag nagyon szeretett szemtől szembe beszélni az éppen aktuális partnerével. Ez nem is volt olyan rossz tulajdonság a részéről.
- Egyébként... hello! Magadfajtát...? Miért, te látsz bármi különbséget kettőnk között?
~Tulajdonképpen igen…De szőkesége azt nem fogja fel ésszel.
- Mind a ketten egy idióta parancsai szerint pattogunk, hogy meg tudjunk élni egy idegen labirintus kellős közepén. Attól, hogy színészkedem, te pedig pizzafutár vagy, nem lesz egyikünk se jobb vagy rosszabb. – Mondta miközben elvigyorodott. - Ja, és a nevem Lizzie, nem Szöszke!
Tök mindegy volt nekem, hogy hogyan hívják, nekem ő már akkor is Szöszke marad, ha téli ködben verőfényes napsütés vár reám. Kifejezetten furcsa egy szerzet volt, olyan össze-visszaság az egész, ami még egy pillanatra sem akar alakot ölteni. Ám még mindig jobb volt, mint egy beöntés a sok helyi kultúregyénből.
- Amúgy... honnan jöttél? És mit keresel itt Japánban?
Itt egy pillanatra sikerült megtorpannom. Ezt még senki sem kérdezte tőlem, és nem is tudtam, hogy pontosan mit válaszolhatnék.
~Mi köze van hozzá, a négyszeműnek?! Inkább tépjen előre, minthogy állandóan a száját jártassa, a pletykafészek!
~Menj már utána! – lökött meg hátulról Sobrante. ~A múltkor még végigvertél egy tucat huligánt, ma meg félsz egy ártatlan kérdéstől?
- Hát… - kezdtem bele kissé vontatottan. – Hát… Igazából odahaza nem volt maradásom, így egy barátom megragadta az alkalmat és maga után rángatott idáig.
~Ezt nevezem! Ezzel aztán mindent megválaszoltál! Ne hagyd itt abba!
~Héj, mégis ki vagy te, hogy parancsolgatsz neki?!
- Te sem vagy valami mandulaszemű kis mongoloid… Bár gondolom csak a film miatt vagy átutazóban. – hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek. Valahogy olyan voltam, mintha egy ezer éves álomból most ébresztettek volna fel, és most mindent meg kellene újra tanulnom.

Egy pillanatra megtorpant és lemaradt mögülem. Kérdőn hátranéztem, mire ismét megindult.
- Hát... igazából odahaza nem volt maradásom, így egy barátom megragadta az alkalmat és maga után rángatott idáig!
Kíváncsi lettem volna, mi üldözte el, de mire kérdeztem volna, már megjegyezte:
- Te sem vagy valami mandulaszemű kis mongoloid... Bár, gondolom, csak a film miatt vagy átutazóban!
- Igazából... lehet, hogy maradok... - vakargattam meg zavartan a fejem. - Ugyanis az ember, aki idehozott, és mindezt elintézte sajnos... - "meghalt" - ...eltűnt, és rajta kívül senkit sem ismerek itt, és otthon, Londonban sem vár senki. Ezt fel lehet fogni úgy, hogy egyedül vagyok, mint az ujjam, vagy úgy, hogy szabad vagyok, mint a madár. Egyelőre még magam sem tudom eldönteni - vigyorogtam. - Nem mondtad meg, honnan jöttél. - emlékeztettem. - Amúgy, hogy tetszik Japán? - az utolsó kérdést incselkedésképp tettem fel: valamiért nem tételeztem fel róla, hogy szeretné ezt az országot.

- Igazából... lehet, hogy maradok... – mondta, miközben hajkoronájában tetvek után kutatott. - Ugyanis az ember, aki idehozott, és mindezt elintézte sajnos... - "meghalt" - ...eltűnt, és rajta kívül senkit sem ismerek itt, és otthon, Londonban sem vár senki.
Még szinte meg sem hallottam a London-t, de máris megörültem egy kicsit. Szöszkéből akár kinéztem, vagy nem, de mégis a punk szülőhazájából érkezett. Mindig is nagy álmom volt, hogy egyszer tiszteletemet teszem Angliában, ahol évtizedekkel először nyílt fel a fiatalok szeme, s lázadtak a rendszer képmutatása ellen.
- Ezt fel lehet fogni úgy, hogy egyedül vagyok, mint az ujjam, vagy úgy, hogy szabad vagyok, mint a madár. Egyelőre még magam sem tudom eldönteni. Nem mondtad meg, honnan jöttél. Amúgy, hogy tetszik Japán?
Mielőtt a válaszban kezdtem volna gondolkodni, még előre tekintettem, hogy lássam, mennyi van hátra az útból, de biztató jeleket nem láttam.
- Kalifornia…- nyögtem ki. – És hogy hogyan tetszik ez az ország? Hát nézzük csak… Van egy rasszista, amerikai gyűlölő, rabszolgahajcsár főnököm. A zene fogalmát senki sem ismeri errefelé. És az egészet még megfejelni az enyhén homokviharra emlékeztető kultúra, amibe az őslakosok új generációja bele van bolondulva. Szóval elképesztően élvezem ezt a futurisztikus Barbielandet! – hangomból csak úgy sugárzott a szarkasztikus hangnem.
~Akárhogyan is nézem ennek a p*csának tíz ujja van! Akkor meg miről hadovált az előbb?! – kínlódott Jimmy, miközben közvetlen közelről nézte a lány kézfejét.
- Nem igazán a tervezés embere vagy, ha még azt sem tudod, hogy mihez kezdesz, ha itt vége mindennek.

- Kalifornia…- nyögte ki. – És hogy hogyan tetszik ez az ország? Hát nézzük csak… Van egy rasszista, amerikai gyűlölő, rabszolgahajcsár főnököm. A zene fogalmát senki sem ismeri errefelé. És az egészet még megfejelni az enyhén homokviharra emlékeztető kultúra, amibe az őslakosok új generációja bele van bolondulva. Szóval elképesztően élvezem ezt a futurisztikus Barbielandet!
Hangjából csak úgy sütött a szarkazmus.
- Nem igazán a tervezés embere vagy, ha még azt sem tudod, hogy mihez kezdesz, ha itt vége mindennek.
Elvigyorodtam.
- Mikor mondtam csak egy szóval is, hogy itt a vége mindennek? Az életem csak most kezdődik – mondtam, és kinyújtottam a nyelvem a fiúra. – Bár, szó mi szó, tényleg nem vagyok a tervezés embere. „Élj a pillanatnak, ki tudja, mit hoz a jövő”, vagy valami ilyesmi a mottóm. A rabszolgahajcsár főnök amúgy itt is megvan, csak a rasszizmus nem stimmel. A zene… - elérkeztünk az első számú dologhoz, amit utáltam Japánban - na igen, a rockzenében errefelé minden férfinak olyan hangja van, mint egy tökön rúgott homokosnak… sőt, nem is csak a rockzenében- fintorogtam. – Amúgy már hozzászoktam… amennyiben nő énekel. De amint egy férfinak szánt hang is rázendít, legszívesebben a falra másznék. Szívesen beraknék nekik valami normális zenét... – fintorogtam. – Bár lehet, hogy az túl durva lenne a finom lelküknek.
- vigyorogtam.

- Mikor mondtam csak egy szóval is, hogy itt a vége mindennek? Az életem csak most kezdődik. – mondandója után kinyújtotta a nyelvét.
~Tessék! Egy újabb ékes bizonyítéka, hogy a nők igenis kígyók!
– Bár, szó mi szó, tényleg nem vagyok a tervezés embere. „Élj a pillanatnak, ki tudja, mit hoz a jövő”, vagy valami ilyesmi a mottóm. A rabszolgahajcsár főnök amúgy itt is megvan, csak a rasszizmus nem stimmel.
Úgy látszott itt a rabszolgahajcsár főnökök futószalagon készülnek az egyik gyárban.
- A zene…na igen, a rockzenében errefelé minden férfinak olyan hangja van, mint egy tökön rúgott homokosnak… sőt, nem is csak a rockzenében. Amúgy már hozzászoktam… amennyiben nő énekel. De amint egy férfinak szánt hang is rázendít, legszívesebben a falra másznék. Szívesen beraknék nekik valami normális zenét... Bár lehet, hogy az túl durva lenne a finom lelküknek.
Igen! Végre! Tunny-n kívül is találtam valakit itt, aki nagyjából pontosan ugyanazon a véleményen volt, mint én. Most már örültem is, hogy engedtem Sobrante-nak, hiszen egy aránylag megtűrhető emberrel sikerült összeismerkednem.
~Mit játssza az agyát ez a tyúk?! Sürgesd már meg, hogy legalább haladjunk és lerázzuk!
- Akkor pontosan miféle zenét favorizálsz? – vicces módon a zenéről próbáltam vele beszélni, mert ahhoz értettem, és imádtam.
~Héjj! Mégis mit csinálsz Jos?! megint ellepte az agyad az a b*ziszínű köd?! Nem emlékszel, hogy legutóbb mit művelt?! - ugrált körülöttem Jimmy

- Akkor pontosan miféle zenét favorizálsz? - kérdezett rá.
- Most komolyan mindet soroljam fel? - pillantottam rá kétségbeesetten, de egy vigyor kíséretében bólintott.
"Hát jó, te akartad...", eme gondolatok kíséretében nagy levegőt vettem, magam elé képzeltem az mp3 - asom zenelistáját és belevágtam.
- Skillet, őket imádom, Nightwish, bár ők mostanában nem olyan jók mint régen, még anno Linkin parkot is hallgattam, de már ők is egy halom szemetet csinálnak, de a Hibrid theory és a Meteora cd-jük nagyon jó, legalábbis szerintem, Within temptation, Three days grace, néha Green day vagy Sum 41, bár az utolsó kettőt nemrég kezdtem hallgatni, régen Evanescence - t is hallgattam, de róluk már leszoktam, Manafest egy száma is nagyon tetszik - Fire in the kitchen, ha érdekel, a többi nem annyira jó, bár még van pár pazar száma, régen a Papa roach - ot is szerettem, de mára valahogy azt is elfelejtem hallgatni, Pillar, Yellowcard, Nickelback, Breaking Benjamin, Rise against - tőlük a Prayer of the refugee és az Injection a kedvencem, de a többit is szeretem hallgatni, aztán Bullet for my valentine - t is szeretek hallgatni... de az örök kedvenc rockdalom az Coheed and Cambria Welcome home című száma. De nem vagyok egy rockcica, nem vetem meg a "lágyabb" dallamokat sem, The veronicas, Cascada stb. és jöhetnek a lassúbb számok is, Leona Lewis I see you, Beyonce Hello, Jordin Sparks No air, van néhány spanyolos beütésű szám is, amit szeretek, valamint imádom Christina Aguilera hangját is, de a régieket is szeretem, főleg mostanában hallgatok sokat, és főleg Michael Jackson van zenelistán, de valahol ott kuksol még a Roxette és Bonnie Tyler is... - itt megálltam, és nagy levegőt vettem.
- Asszem ennyi - mosolyogtam zavartan. - De szerintem ne várd meg, míg még néhány eszembe jut, mert itt fogunk ácsorogni hajnalig. Mindig zenét hallgatok, amikor csak tehetem. És te? Milyen zenét szeretsz?

- Most komolyan mindet soroljam fel?
Válaszul csupán bólintottam egyet.
- Skillet, őket imádom, Nightwish, bár ők mostanában nem olyan jók mint régen, még anno Linkin parkot is hallgattam, de már ők is egy halom szemetet csinálnak, de a Hibrid theory és a Meteora cd-jük nagyon jó, legalábbis szerintem, Within temptation, Three days grace, néha Green day vagy Sum 41, bár az utolsó kettőt nemrég kezdtem hallgatni, régen Evanescence - t is hallgattam, de róluk már leszoktam, Manafest egy száma is nagyon tetszik - Fire in the kitchen, ha érdekel, a többi nem annyira jó, bár még van pár pazar száma, régen a Papa roach - ot is szerettem, de mára valahogy azt is elfelejtem hallgatni, Pillar, Yellowcard, Nickelback, Breaking Benjamin, Rise against - tőlük a Prayer of the refugee és az Injection a kedvencem, de a többit is szeretem hallgatni, aztán Bullet for my valentine - t is szeretek hallgatni... de az örök kedvenc rockdalom az Coheed and Cambria Welcome home című száma. De nem vagyok egy rockcica, nem vetem meg a "lágyabb" dallamokat sem, The veronicas, Cascada stb. és jöhetnek a lassúbb számok is, Leona Lewis I see you, Beyonce Hello, Jordin Sparks No air, van néhány spanyolos beütésű szám is, amit szeretek, valamint imádom Christina Aguilera hangját is, de a régieket is szeretem, főleg mostanában hallgatok sokat, és főleg Michael Jackson van zenelistán, de valahol ott kuksol még a Roxette és Bonnie Tyler is...
Csak sorolta és sorolta. Furcsa egy lista volt, de volt benne néhány, ami igen közel állt a szívemhez. Persze olyan sem maradt el, amit bűnnek tartottam a világunk ellen. Ám összességében helyes lista volt, ha az igazi nagyokat nem is tisztelte annyira, mint azt megérdemelték volna.
- Asszem ennyi. De szerintem ne várd meg, míg még néhány eszembe jut, mert itt fogunk ácsorogni hajnalig. Mindig zenét hallgatok, amikor csak tehetem. És te? Milyen zenét szeretsz?
A kérdés hallatán lehajtott fejjel elmosolyodtam, majd belekezdtem.
- Hát Szöszke… Azt hiszem hozzád képes én egy begyepesedett alak vagyok. Én eladtam a lelkem a rocknak, azon belül is a punk a mindenem. Őrök és legyűrhetetlen kedvencem a Green Day, de utánuk nem állítok sorrendet a bandák között. Például ott van még a Rise Against, Sum 41, Nirvana, Offspring és a többi hasonlóan tovább. Minden, ami punk az jöhet. Hogy miért? Mert ők nem félnek szembenézni a valósággal és azt a világ képébe vágni! Lehet, hogy sokan nevetségesnek tartják őket a feleslegesnek tűnő erőlködéseik közepette, és azt mondják, hogy bezzeg, ha valami nagy tett kellene, akkor nem állnának az első sorban. De gondoljunk csak bele! Van a láthatáron valami nagy esemény? És ilyenkor kik állnak az első sorban? Igen, ők a punkok! Ők azok, akik fel mernek szólalni, hogy itt már minden rég el van b*szva, és tenni kellene valamit ellene. A többi pedig csak les, mint a döglött hal a szatyorban.

- Hát Szöszke… - kezdte az egészet, én meg válaszul csak magamban morogtam a megszólítás miatt - Azt hiszem hozzád képes én egy begyepesedett alak vagyok. Én eladtam a lelkem a rocknak, azon belül is a punk a mindenem. Őrök és legyűrhetetlen kedvencem a Green Day, de utánuk nem állítok sorrendet a bandák között. Például ott van még a Rise Against, Sum 41, Nirvana, Offspring és a többi hasonlóan tovább. Minden, ami punk az jöhet. Hogy miért? Mert ők nem félnek szembenézni a valósággal és azt a világ képébe vágni! Lehet, hogy sokan nevetségesnek tartják őket a feleslegesnek tűnő erőlködéseik közepette, és azt mondják, hogy bezzeg, ha valami nagy tett kellene, akkor nem állnának az első sorban. De gondoljunk csak bele! Van a láthatáron valami nagy esemény? És ilyenkor kik állnak az első sorban? Igen, ők a punkok! Ők azok, akik fel mernek szólalni, hogy itt már minden rég el van b*szva, és tenni kellene valamit ellene. A többi pedig csak les, mint a döglött hal a szatyorban.
- Van benne valami! - hagytam rá. - Amúgy meg, nem begyepesedettség, ha valaki elkötelezi magát valami mellett és ki is áll érte. Ha te begyepesedett vagy, akkor az összes punk az - mondtam, majd hirtelen megtorpantam. Előttünk öt lakókocsi tornyosult, az egyikre vaskos piros betűkkel festették fel:

- Találd ki, melyik a rendező lakókocsija! - vigyorogtam a srácra. Billie lazán odasétált a feliratos kocsihoz és bekopogott. A rendező abban a tizedmásodpercben feltépte az ajtót, majd a fiúra förmedt:
- Na végre, hogy ideértél! Mi tartott ennyi ideig? - azzal kikapta Billie kezéből a pizzát és már vágta volna be az ajtót, ám a fiú beékelte a lábát az ajtó elé.
- Hé! És fizetni ki fog? - kérdezte. A rendező úgy nézett rá, mintha nem hinné el, hogy valaki ellent mer mondani neki.
- Mi? Hogy ennyi késés után te még fizetést vársz?! Inkább örülj, hogy nem hívom fel a főnöködet és teszek panaszt, így megtarthatod a semmi kis melódat! Jegyezd meg, hogy én pokollá tudom tenni az életedet, kölyök, érted, pokollá! És most húzz el! - mondta, majd nagy nehezen becsapta az ajtót.
Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben ekkora bunkóság miatt.

- Van benne valami! Amúgy meg, nem begyepesedettség, ha valaki elkötelezi magát valami mellett és ki is áll érte. Ha te begyepesedett vagy, akkor az összes punk az.
Tényleg hamisítatlan szőke volt ugyanis nem igazán esett le neki, hogy pontosan mire is céloztam.
Szöszke hirtelen megtorpant, aminek következtében majdnem felbuktam benne. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy mi van, mikor Jimmy aktiválta magát.
~Hej, JoS! Ezt nézd! Itt van Isten! – mutatott az egyik lakókocsira, melynek ajtaján az állítását alátámasztó írás díszelgett. ~Ő az! Te pedig a mi Jézusunk vagy, üdvözöld az öreged! – Kezdett lökdösni.
- Találd ki, melyik a rendező lakókocsija!
Összekaptam magam, majd az ajtóhoz mentem, s bekopogtam, a lehető legkedvesebb modorommal. Néhány szívverés után egy morcos, és nagyképű alak tépte fel az ajtót.
- Na végre, hogy ideértél! Mi tartott ennyi ideig? – még el sem hangzott a kérdése, mikor kikapta kezemből a pizzát, és rám készült vágni az ajtót.
Én sem voltam született balek, lábammal hamar kiékeltem az ajtót.
- Hé! És fizetni ki fog?
A csávó alaposan meglepődött, látszólag nem volt hozzászokva az olyanokhoz, akik kiálltak magukért.
- Mi? Hogy ennyi késés után te még fizetést vársz?! Inkább örülj, hogy nem hívom fel a főnöködet és teszek panaszt, így megtarthatod a semmi kis melódat! Jegyezd meg, hogy én pokollá tudom tenni az életedet, kölyök, érted, pokollá! És most húzz el!
~Gyere! A csatát megnyerte a mostani fegyvereivel, de a háború még nem most fog befejeződni! Lesz még összecsapás kedvezőbb harcmezőn is. – Rángatott vissza Sobrante, hogy még véletlenül se verjem képen a fickót.
Az ajtó bevágódott, s Jimmy szemében azonnal az eszelősség lángjai lobbantak fel.
~Második kör! – szólalt meg, miközben elővette a pisztolyát, amit fel nem foghattam, hogy hol tartott, amíg nem volt a kezében. ~Kopp-kopp! – hangzott, mielőtt berúgta volna az ajtót, és becsörtetett volna. ~Sivíts te fürdősk*rva! Ordíts, mintha először próbálnának fel a dutyiban! – Lövések, sikolyok, és kacajok egyvelege keveredett odabent, amit lassan dulakodás zaja váltott fel.
Ekkor őszintén bántam, hogy Jimmy akciója valójában meg sem történt…
- Hol a főnököd kocsija? Sőt inkább mutasd meg! – kérdeztem Szöszke felé fordulva.

A srác hátralépett, majd hirtelen felém fordult.
- Hol a főnököd kocsija? Sőt, inkább mutasd meg!
Meg tudtam érteni a háborgását. Elvigyorodtam, majd elkalauzoltam. A lakókocsitól nem messze parkolt a fekete Mercedes Benz modell.
- Parancsolj, ez az! Tudod, akinek jól megy... - mosolyogtam szomorkásan.

- Parancsolj, ez az! Tudod, akinek jól megy...
Jimmy öklét porolgatva állt meg előttem, s arcán a csakis rá jellemző mosolya rajzolódott ki. Nagyon is jól tudtam, hogy mit tervez azzal a fekete Mercedes-el. Utálta a német autókat, akárcsak én, hiszen egy régi elbeszélése alapján a nagyapja teletömte a fejét azzal, hogy a nácik mindenféle gonosz kis koboldot építettek az alkatrészekbe.
Jimmy hamar kapta magát és a motorháztetőre pattant, majd ott rugózott párat és a tetőre ugrott, ahol dilaj módjára ugrálni kezdett.
- Vajon van riasztó? – mormoltam magamnak a kérdést, mikor már el is határoztam, hogy kipróbálom. Elindultam a kocsi felé, majd egészen véletlenül óriási lendülettel rátehénkedtem a vezető felőli visszapillantóra, ami természetesen megadta magát, de riasztó sehol sem volt. – Oké! Akkor ez gyerekjáték lesz! – mondtam szintén magamnak.
Szerencsére ezeknek a kocsiknak a feltöréséhez nem kellett nagy ész, és még speciális eszközök híján is meg tudtam oldani az esetet. Nemsokára már a kocsi kábelei között matattam, és újra hasznosítottam azt a tudást, amit Jimmy társaságában szedtem fel az utcákon.
Már berregett is a nyamvadt kocsi motorja. Éppen a gázba készültem taposni, mikor megpillantottam Szöszkét, aki majdhogynem egy járdapadka széli kutyasz*r módjára árválkodott. Aránylag sikerült megkedvelnem a pingvinkét, ezért intettem neki, hogy pattanjon be az anyósülésre. Nem volt rest, hiszen rögtön kapott a lehetőségen. Ám a kezecskéje már éppen nyúlt volna, hogy nyissa az ajtót, mikor én finoman a gázra léptem, s gurultam előre pár métert, majd megálltam. Vártam egy kicsit mire Szöszke újra próbálkozott, de megint eljátszottam vele az előző tréfát, sőt ezen kívül még egyszer. De végül én magam löktem ki neki az ajtót.
- Na, mire vársz még? Nem értem minek kell ennyit tökölni… Az idő pénz! – Incselkedtem vele egy kicsit, majd megvártam, hogy immáron tényleg beszálljon mellém.